Ha eljön december 5., nem tudok nem gondolni a 2004. december 5-i népszavazásra, az addig vezető útra s az azt követő kettéhasadt nemzetre. Emlékeimben minduntalan visszatér az a népszavazást követő felvidéki csendes demonstrálás vagy zajos Márai-szobor-avatás, amit Kassán megéltem, vagy az a leforrázott szegfűcsokor, amit Marosvásárhelyen tettek az asztalomra. Amit viselnem kellett, még akkor is, ha személy szerint a sajnálatos kampányban a lelkiismereti szavazásra buzdítottam.
Hogy is hangzott a kérdés? „Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással – kérelmére – magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. törvény 19. paragrafusa szerinti magyarigazolvánnyal vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?” Így szólt a 275 000 hiteles aláírás alapján befogadott, az OVB által támogatott népszavazás kezdeményezése. Zajos, sajnálatos, a gyűlölet csíráját elültető kampány követte. Egymásnak feszültek nemzetben gondolkodók és nemzetellenesek.
Hiába támogatta a többség a kérdést, a népszavazás eredménytelenül zárult, mert sem az igen, sem a nem szavazatok aránya nem érte el az érvényességhez szükséges 25 százalékot.
Egy évvel a határon túli nemzettársaink megtagadását és csalódását követően Orbán Viktor a következőképpen fogalmazott. „A rendszerváltoztatás eredményeként a határon túli magyarságot hosszú idő után nyíltan vállalhattuk, nyíltan kimondhattuk: együvé tartozunk. Nyíltan beszélhettünk hosszú időn után itt, az ország házában is a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítéséről. A nyílt beszédből aztán nyílt viták lettek, a vitákból egy idő után vádak nőttek ki, jött az egymásra mutogatás, a pártpolitikai csaták, a sárdobálás. Volt itt minden, csak egy dolog maradt el: a megoldás. Szembe kell néznünk az elmúlt tizenöt év tanulságaival, szembe kell nézni a ténnyel: rossz helyen kerestük a megoldást, mert mindig magunkon kívül kerestük, törvény, határozat vagy politikai nyilatkozat formájában. Márpedig nincs olyan erős törvény vagy határozat, ami képes lenne kívülről megoldani ezt a kérdést. A megoldás nem kívül van, hanem belül, a szívünkben, és úgy hívják: tisztelet. Tisztelet a határon túl élő magyarok kitartásáért és hűségéért, tisztelet a kitartásért a nehéz időkben, hogy évtizedeken át kitartottak mellettünk, csöndben, sok szenvedés között; és tisztelet a hűségért, hogy hűek maradtak magyarságukhoz, nyelvükhöz, kultúrájukhoz – emlékezzünk csak Wass Albert, Tamási Áron vagy Márton Áron kitartására és hűségére!