Nincs sziget a pestisben

Nyolcvan éve a karácsony Oránban nem volt örömünnep. Szenvedés, a halál, a gyász borult a francia városra.

A karácsonyi fordulat éppúgy szimbolikus a példázatértékű történetben, mint az, hogy Paneloux atya, a jezsuita szerzetes – a főhős Rieux doktor ellenpólusa – nem éri meg a pestisjárvány végét. A megbetegedése előtt nem sokkal elmondott utolsó nagy prédikációjában a páter felidézi, hogy a marseille-i nagy pestis idején a La Mercy-kolostor nyolcvanegy szerzetese közül csak négyen élték túl a kórt, és közülük három megszökött. Az atya a maradék egynek a példáján mutatja be Isten akaratát:

„Testvéreim, maradni, ez a kötelesség!” Ugyanezt választja az 1665. évi londoni pestisről Daniel Defoe által írt mű krónikása is, aki azon vívódik, hogy a többséget követve ő is elmeneküljön-e a járvány sújtotta városból, és végül a 91. zsoltárt (A mindenható Isten oltalma minden veszedelemben) olvasva jut arra az elhatározásra, hogy Londonban marad, ez a kötelessége, és sorsát azon a helyen várja be, ahová a Mindenható állította.

A nagy járványok egyik túlélési stratégiája a korábbi évszázadokban a menekülés volt. Boccaccio Dekameronjának színhelye a XIV. században egy elhagyott toscanai villa volt, ahová tízen menekültek Firenzéből, hogy a mesék világába költözve ne csupán fizikailag, de mentálisan is túléljék a pestisjárványt. Ma már a csaknem nyolcmilliárd lakót összezsúfoló globális faluból nem nagyon van hová menekülni. De ebből nem következik, hogy fittyet hányjunk az elővigyázatosságnak, az értelmes – a szabadságot átmenetileg korlátozó – rendnek, amelyet a csapás okozta rendetlenségben teremt az állam. Csak el kell kezdeni alkalmazkodni, és igyekezni jót cselekedni. Egyébiránt maradni kell, tudatosan a gondviselésre hagyatkozni, bátran szembenézni a szenvedéssel és a halállal, s küzdeni kell, nem meghunyászkodni.

Régi igazság, hogy még a legkegyetlenebb megpróbáltatás is nyereség a keresztényeknek, a vélt vagy valós igazságtalanságból bukkan elő majd az igazság, s a legnagyobb kétségbeesésből virul ki a legnagyobb reménység. Átokból lehet áldás, halálból lehet feltámadás. A Szentírás szerint az istengyilkosságból világüdvösség lett s lesz, a legnagyobb rossz­ból a legnagyobb jó, tehát nincs reménytelen eset. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” – tanította Jézus Nikodémust, akinek elmagyarázta, hogy csak az mehet be Isten országába, aki víztől és lélektől újjászületik. S tudjuk, aki újjászületik, az újrakezdheti a mások vagy önmaga által elrontott életét, mint a tékozló fiú, aki az egzisztenciális és morális mélyponton magába szállt, megbánta vétkét, és visszatért hűtlenül elhagyott apjához, otthonához. Mert el is lehet menni az atyai házból, a hazából, el lehet távolodni Istentől. Mégis – vissza lehet térni, meg lehet térni. A székely mondás szerint ha valaki megy valahová, és megtér, az azt jelenti: ráébred, hogy rossz úton jár, és visszafordul, visszatér a jó útra.

Minderről Joseph Grand, a kisember semmit nem tudott. Őt más, a regénye, valójában annak kezdő mondatának tökéletesre formálása foglalkoztatta. Ez volt az életcélja, a fő feladata, ha úgy tetszik, kötelessége. Emellett azonban – „bár cseppet sem volt hős” – ő is derekasan kivette a részét a pestis elleni küzdelemből, a városi egészségügyi alakulatoknak afféle titkári teendőit látta el. Ahogy a második században élt görög gondolkodó, Kelszosz írta, senki nem köteles többet teljesíteni, mint amire képes.

Amikor Jézus a jeruzsálemi templomban észrevett egy szegény özvegyasszonyt, aki két fillért dobott a perselybe, azt mondta tanítványainak: „Bizony mondom néktek, hogy ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet adott. A gazdagok ugyanis mind a feleslegükből dobtak az áldozati ajándékokhoz, ő azonban szegénységéből mindazt beledobta, amije volt, az egész vagyonát.”

Mi is tegyük meg, ami tőlünk telik, amíg nem késő. Még mindig nem késő!

Az adventi időszakban rossz hírek – növekvő számú fertőzésekről és halálozásokról, újabb szigorú korlátozásokról, általános le- és bezárásokról – érkeztek a (vírus)háborúba ájult Európából. A legtöbben az új vakcináktól és a tömeges oltási kampánytól várják a megoldást. Nyilván nem alaptalanul. Az orvostudomány, a biotechnológia, a gyógyszerkutatás, -gyártás forradalmi fejlődése megalapozza a reményt, hogy ezzel a világjárvánnyal (is) sikeresen meg lehet, meg tudunk birkózni. A világon elsőként december 8-án az Egyesült Királyságban, majd utána az Egyesült Államokban és Oroszországban is megkezdődött a tömeges oltási kampány, s közvetlenül a karácsonyi ünnepek után az Euró­pai Unióban, így Magyarországon is kezdődhet a védőoltások beadása.

Mégis, a világjárvány ellen annyira várt győzelem titka nem kizárólag a tudományban, a technológiában, az egészségügyi rendszerben található, mert bár ezek mind szükségesek, de nem elégségesek. Ma már nem alaptalanul reménykedhetünk, hogy jövő tavaszra-nyárra túljutunk a vírusválságon, és újrakezdhetjük a normális életet. De téved az Egészségügyi Világszervezet azon vezetője, aki nemrég azt mondta: nagyon valószínű, hogy a krízis után folytatódhat a régi életünk. Hamvas Béla már 1936-ban rávilágított arra, hogy a modern krízis a lényegét és a gyökerét tekintve vallásos, mert a modern embernek nincs hite, nincs természetfölötti (transzcendentális) megragadottsága, világérzése, és magatartása nem az isteniből, hanem az emberiből indul ki.

„Ebből a magatartásból fakad mindaz, ami modern: az anya­giasság, a technokrácia, a szocializmus, a gazdasági orientáció, a korrupció… ez az oka a modern világnézeti, morális, szociális, gazdasági, állami, társadalmi krízisnek.”

Ezen a rendkívüli, egyszerre szomorú és örömteli, aggodalmaskodó és bizakodó karácsonyon talán nagyon sokan magukba szállnak, és ráébrednek az igazságra, hogy először belül kell megváltoznunk, jobbá válnunk, hogy azután kívül, körülöttünk is megváltozzon, jobbá váljon az életünk, szűkebb és tágabb világunk. Kétezer éve Jézus azt kérdezte a bethesdai bénától: „Akarsz-e meggyógyulni?” Nekünk is válaszolnunk kell – először a szívünkkel, aztán a szájunkal, végül a tetteinkkel. Ne járjunk úgy, mint nyolcvan éve az orániak, akik a pestist túlélve nem tudták, hogy a halálos bacilust hordozó patkányok bármikor ismét előbújhatnak.

Camus komor jóslata szerint a következő csapás az embereket ugyanúgy készületlenül találja majd, hiszen „az emberek szíve mit sem változik”. Oránban minden ott folytatódott, ahol a járvány kitörésekor abbamaradt, s már az a pap sem élt, aki figyelmeztette felszínes és felelőtlen felebarátait: „Tudomásul kell vennünk, hogy nincs sziget a pestisben. Szó sem lehet itt középútról. El kell fogadnunk a botrányt, mert választanunk kell: gyűlölni Istent vagy szeretni őt.”