A brüsszeli mundér becsülete (2. rész)

Előző cikkemben arra próbáltam rámutatni (megjelent azonos címmel, Magyar Nemzet január 7.), miért káros, ha tudatosan vagy tudatlanul „brüsszelezünk”. A második részben azt igyekszem összefoglalni, miként működik az Európai Unió – hogy ne legyen olyan könnyű félrevezetni minket.

Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke sajtótájékoztatót tart Brüsszelben 2021. január 8-án, ahol bejelentette, hogy az Európai Bizottság további 300 millió adag, koronavírus elleni oltóanyag beszerzésérõl egyezett meg a Pfizer és a BioNTech vállalatokkal. Fotó: Francois Walschaerts Forrás: MTI/AP/AFP pool/

A lényeg tehát: az Európai Unió legfőbb döntéshozó szerve továbbra is az Európai Unió Tanácsa. Egyáltalán nem véletlen, hogy a parlament folytatja a kőkemény nyomulást és nyomásgyakorlást; immár elkezdte támadni a tanács legfontosabb témáiban gyakorolt egyhangú szavazás (konszenzus) intézményét. Sőt. Várhatóan ez lesz a következő hónapokban a parlament felől várható támadások legfontosabb témája.

Ezért tanulságos megnézni, melyek is a tanácsban az egyhangú döntéshozatalt előíró témák: a közös kül- és biztonságpolitika, az uniós polgársághoz fűződő jogok kiterjesztése, az uniós tagság, a közvetett adózásra vonatkozó nemzeti jogszabályok harmonizációja, az uniós pénzügyek, bizonyos igazságügyi és a belügyi rendelkezések (európai ügyészség, családjog, operatív rendőrségi együttműködés stb.), a nemzeti jogszabályok harmonizációja, a szociá­lis biztonság és a szociális védelem területe.

Észrevették az aknákat? Ott rejtőznek: migráció, jogállam, ügyészség! Nem lehet tehát eléggé hangsúlyozni a kérdés fontosságát. Ha ugyanis a tanácsban sikerülne eltörölni a vétó lehetőségét, akkor nem egyszerűen csak a kisebb tagállamok tekintélyének és egyenrangúságának lenne vége, de valószínűleg magának az Európai Uniónak is. Attól a pillanattól kezdve ugyanis semmi nem akadályozná meg, hogy az Európai Unió Tanácsa többségi szavazással avatkozzon be érzékeny, a nemzeti szuverenitást közvetlenül érintő kérdésekbe.

Maradt a bizottság, az oly sokat emlegetett bürokrácia valódi bölcsője. A bizottság két dologért felel. A tanács és a parlament által elfogadott javaslatok részletes kidolgozásáért, majd az ezek alapján elfogadott döntések végrehajtásának ellenőrzéséért felelős. A bizottság tehát nem több és nem kevesebb, mint az unió kormánya. Nem politikai döntéshozó szerv! Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert annak idején Jean-Claude Juncker az alapszerződéssel szöges ellentétben kijelentette, hogy ő politikai szervezetet kíván formálni a bizottságból. Innen származott Orbán Viktor és Juncker eredendő ellentéte. Egy-egy bizottsági javaslat nyilván nem néhány szellemes politikai riposztból áll, a döntés nem egyszerűen igen vagy nem, hanem mindig nagyon összetett folyamat eredménye. Ki kell emelni, hogy a bizottság elnöke, alelnökei és tagjai (mármint a tagállamok által a vezetőségbe delegált, konkrét területekért felelős tagjai) nem politikusok, de nem is bürokraták. Nem állhatnak hazájuk kormányának irányítása alatt, egyetlen felelősségük az európai közös érdekek képviselete. Ezért például Věra Jourová egyenesen jogállami szabályt taposott, amikor Magyarországot és a magyarokat bírálni merte.

Érdemes megvizsgálni a helyzetet egy valódi, az Európai Bizottságban dolgozó bürokrata szempontjából is. Ők éppoly felesküdött köztisztviselők, mint mondjuk a magyar minisztériumokban dolgozó kormánytisztviselők. A bizottságban körülbelül 33 ezer ember dolgozik (egy-egy nagyobb város közigazgatása ekkora, szóval nem, nincsenek túl sokan). Ezek harmada-fele köztisztviselő, a többi adminisztrátor, sofőr stb. Köztisztviselő úgy lehet bárki is a bizottságban, hogy felvételi vizsgán kell sikeresnek lennie. Aki próbálta, csak az tudja, ez mennyire nagyon nehéz ügy. Én részt vettem ilyesmin, amikor egyszerre negyven-ötven brüsszeli állást pályáztattak meg. A Hungexpo legnagyobb csarnokában hatezren írtunk felmérőt. A száz legjobbat hívták be szóbelire. Ezzel egy időben, ugyanezekre az állásokra ugyanez zajlott le a többi 27 (!) tagállamban. Aki tehát bejut, az bizonyítottan rendkívül magasan képzett és kivételesen elkötelezett szakember. Érdekesség, hogy minden évben harminc-negyven magyar, a különböző minisztériumok által küldött kormánytisztviselő is dolgozik a bizottságban azzal a céllal, hogy a munkában való közvetlen részvétellel megtanulja, hogyan működik a rendszer, majd azt itthon kamatoztassa. Így voltam én is kint, a magyar kormány alkalmazottjaként, mint nemzeti szakértő. Láttam, hogy legtöbbször ezeket az embereket vádolják túlzott bürokratizmussal. Holott a szabályokat nem ők hozzák. Ők mindig csak előkészítenek.

Mindez igaz az Európai Tanácsban és az Európai Parlamentben dolgozó, a politikai szereplők árnyékában dolgozó tisztviselőkre is. De szinte sosem azokra, akikről a politikusok és általában az emberek beszélnek. Én nem sorolnám a parlamenti képviselőket, a tanács államfőit és minisztereit, sőt még a bizottság elnökét és a tagállamok által küldött vezető képviselőket sem a bürokraták közé. Pedig ha jól belegondolunk, ez a „Brüsszel” nevezetű homály feloldása. Aki csak úgy általában szapulja Brüsszelt, az valójában ez utóbbiakra gondol.

Én a magyar kormány helyében a fontosabb esetekben elmondanám, miért rombolja a jogállamot, ha a bizottság elnöke vagy alelnöke a hatáskörét messze túllépve idegen politikusokkal, sőt befolyásos pénzemberekkel indít tárgyalássorozatot; ha a parlament a tanács tudta nélkül, az aktuális elnökséget politikai és ideológiai nyomás alá helyezve átíratja a tanácsi konklúziót. És így tovább. A tanácsban tudatosan keresni kellene a tagállami vezetőket összefogásra ösztönző ügyeket, éppen a parlament erőszakos nyomulása ellen. A tagállamok és az EU belügyeibe való külső beavatkozást pedig szankcionálni kellene.

Ezért volna fontos tisztábban látni Brüsszelt. Meg azért is, mert várhatóan még durvább dolgokat hallunk majd.(Vége)

A szerző nyugalmazott nemzeti szakértő