A genderlobbi erőszakos nyomulása

A magyar konzervatívoknak két választásuk van: behódolás vagy ellenállás.

Szánthó Miklós emlékeztetett: az Európai Parlament az LMBTI és a gender szabadságzónájává nyilvánította az uniót Fotó: MTI/Máthé Zoltán

A liberális és a konzervatív értékrend közötti nagy összecsapás több hadszíntéren zajlik. Ezek közül az egyik a homoszexualitás és a genderfront, ahol a konzervatívok hosszú éveken keresztül feltartott kézzel vonultak vissza. Az LMBTQ-lobbi agresszív nyomulását a közelmúltig Magyarországon is csendes félrenézés, jobboldali hallgatás kísérte.

Az utóbbi két-három évben azonban megváltozott a helyzet. A konzervatív oldal felhagyott a visszavonulással, rendezte sorait, és elkezdett ellenállni. A közbeszédben megjelent a LMBTQ-nyomulás konzervatív kritikája, erősödött a konzervatív civil szervezeti aktivitás, és születtek – habár egyelőre óvatos és kevéssé elégséges – politikai válaszlépések is, amelyek legüdvözlendőbb eleme az örökbefogadási törvény és az alaptörvény módosítása. Ugyanakkor a másik oldal is hevesebb támadásba lendült: az évről évre megrendezett provokatív fővárosi felvonulásukat újabban már vidéki városokba is exportálni tervezik, megcélozták a gyermekeinket, jelképeikkel elfoglalták utcáinkat és középületeinket, gúny tárgyává tették legszentebb jelképeinket.

Mivel az LMBTQ-agresszió nem enyhül, a konzervatívoknak továbbra is két választásuk van: behódolás vagy ellenállás.

Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy megfogalmazzam a konzervatív pozíciót a homoszexualitással és a gender/LMBTQ-kérdéssel kapcsolatban – amennyire ez egy publicisztikai írás keretei között és terjedelmében lehetséges.

Első tétel: a homoszexualitás, a születési nemtől eltérő nemi identitás, valamely „társadalmi nemmel” való azonosulás a szokásostól, a normálistól eltér, vagyis deviancia. Mivel a deviancia szó olyan magatartást jelent, mely megszegi a közösség vagy társadalom nagy része által elfogadott normákat, ezért az LMBTQ-lobbi arra törekszik, hogy ezeket a normákat megváltoztassa, vagyis megszüntesse azt a helyzetet, amelyben szexuális orientációjuk, illetve nemi identitásuk a társadalom többsége által elfogadott normákkal szembemegy. Ha azonban az ő szexuális orientációjuk és nemi identitásuk válik a társadalom többsége által elfogadott normává, akkor mi – családban élő, heteroszexuális ­férfiak és nők – válunk deviánssá, az elfogadott normától eltérővé. Éppen ezért, a családot a társadalom alapegységének tekintő konzervatívok csak azt képviselhetik, hogy a homoszexualitás és a születési nemtől eltérő nemi identitás deviancia.

Második tétel: a homoszexualitás és a születési nemtől eltérő nemi identitás természetellenes. Az, hogy homoszexualitás az állatvilágban is létezik, nem jelent semmiféle érvet az emberi homoszexualitás mellett, mint ahogyan az állatvilágban létező kannibalizmus sem legitimálja az emberek közötti kannibalizmust. Nem beszélve arról, hogy aki látta már falkában lévő kan kutyák viselkedését vagy különböző növendék jószágok nemtől független egymásra ugrálását, annak szembeszökő a különbség az ilyen állatok szexuális viselkedése és az emberi homoszexualitás között.

Ugyanez a helyzet a bizonytalan nemi identitással. Az állatvilágban és az emberek között léteznek egyik nembe sem besorolható egyedek (hermafroditák), ez azonban szervi rendellenességet jelent. A „gender” azonban egészen más, kreált fogalmak alapján választott nemi identitás, amiről az állatvilágban természetesen nem beszélhetünk.

Harmadik tétel: a homoszexualitás és a különböző genderidentitások zsákutcát jelentenek az emberi élet fenntartása szempontjából. A szexuá­lis kapcsolatnak nyilvánvalóan nem a fajfenntartás az egyetlen funkciója, de mindenképpen ez az egyik legfontosabb. Mivel ez a funkció a homoszexuális kapcsolatban nem létezik, ezért a homoszexuálisok közötti szexuális kapcsolat nem kezelhető a heteroszexuálisok közötti szexuális kapcsolattal egyenértékűként.

Negyedik tétel: a homoszexualitás és a „genderidentitás” egy elenyésző kisebbséget érint, és a kérdést így is kell kezelni. A kisebbség élhet a saját értékrendje szerint, de nem fogadjuk el, hogy ez az értékrend újra és újra betüremkedjen a mi életünkbe – például a homoszexualitásukat nyíltan demonstráló tanárok közoktatásban való működésével; a homoszexualitásukkal kérkedő művészek, színházigazgatók, politikusok propagandájával; a magukat közhasznú egyesületnek álcázó LMBTQ-lobbiszervezetek „érzékenyítő” tevékenységével; a gyerekeinket megcélzó mesekönyvekkel és rajzfilmekkel; különböző melegfelvonulásokkal; transznemű színészek szerepeltetésével; a homoszexualitásukat nyíltan vállaló és/vagy transznemű államtitkárokkal, miniszterekkel, közéleti szereplőkkel; a gyerekektől az LMBTQ-lobbi által elrabolt szivárványos zászló folyamatos arcunkba tolásával.

Ötödik tétel: a homoszexuális irányultság magánügy. Nem fogadjuk el az LMBTQ-szervezetek azon célkitűzését, amely a homoszexuá­lisokat és a különböző „társadalmi nemekhez” tartozókat láthatóvá akarja tenni. Mi éppen az ellenkezőjét gondoljuk: a magánügy nem kirakatba való, ezért a homoszexualitást, a transz- és egyéb neműséget nem láthatóvá kell tenni, hanem az intimitás szférájába, a hálószobákba visszaszorítani. Senki nem robbantja rá a hálószobát a homoszexuális párokra, de abban a pillanatban, amikor a homoszexualitást és a genderkérdést az LMBTQ-szervezetek közüggyé, közéleti kérdéssé teszik, a konzervatívok is kénytelenek így tenni.

Ha érvelnek, mi is érvelünk. Ha demonstrálnak, mi is demonstrálunk. Ha normákat szegnek, akkor ezeket a normákat jogalkotással erősítjük meg. Nem kell csodálkozni, sem megsértődni azon, ha a „melegfelvonulás” ­ellendemonstrációt, a Szent Korona meggyalázása szivárványos zászlók kukába hajítását eredményezi. A kérdést mindaddig közéleti kérdésként kezeljük, amíg a homoszexualitást vissza nem sikerül szorítani a legbelsőbb magánszférába.

Hatodik tétel: nem fogadjuk el, hogy a homoszexuális nemi irányultság genetikailag meghatározott, születési adottság. Az ezzel kapcsolatos tudományos álláspontok eltérők, sőt egymásnak ellentmondók, a kérdésben nincsen tudományos konszenzus – amit még a Magyar LMBT Szövetség és a Háttér Társaság ügyvivője is elismert egy 2019-es interjúban. Józan paraszti ésszel belátható az az ellentmondás, ami az állítólagos genetikai meghatározottság és közben a homoszexuá­lis orientációjú emberek számának növekedése között feszül – tekintettel arra, hogy a homoszexuálisok a természetes reprodukcióra és így génállományuk továbbörökítésére képtelenek. Tisztában vagyunk ugyan az öröklésmenettel, de az mégsem hihető, hogy folyamatosan egyre növekvő számú ember születik homoszexuá­lis orientációval heteroszexuá­lis szülőktől. A homoszexualitás kialakulásában nyilvánvalóan jelentős szerepe van a külső hatásoknak. Ebben az esetben pedig feladatunk minden olyan külső hatás megszüntetése, ami a homoszexuális orientáció kialakulását segítheti. Ezzel természetesen szembemegyünk az LMBTQ-szervezetek érdekeivel, mert ők a saját táborukat kívánják szaporítani, és mivel ez természetes úton nem lehetséges, ezért mindenféle kampánnyal, érzékenyítéssel, agymosással vagy éppen örökbefogadással próbálják elérni ezt.

Hasonló a helyzet a születési nemtől eltérő nemi identitással és a „társadalmi nemekkel”. Az, hogy valaki nem tud azonosulni a születési nemével, a konzervatív álláspont szerint nem születési adottság, hanem több tényező hatására kialakuló lelki-mentális rendellenesség, amihez hozzájárul, hogy az LMBTQ-lobbi számtalan „társadalmi nemet” kreált és kínál fel menüként, amiből választani lehet. A konzervatívok szerint ilyen menü és ilyen választási lehetőség nem létezhet. A lelki-mentális rendellenességet pedig kezelni kell, de nem oly módon, hogy valakit a nemváltás irányába orientálunk, mert az körülbelül azzal egyenértékű, ha az ­anorexiás betegnek segítünk éhen halni.

Hetedik tétel: a homoszexuálisok és az ­LMBTQ-lobbi nem egy és ugyanaz. A homoszexuálisokkal a konzervatívoknak nincsen bajuk mindaddig, amíg szexuális orientációjukat a legbelsőbb magánügyükként kezelik, és nem teszik ezt nyilvános kérkedés tárgyává. A „politikai homoszexuálisok” (a homoszexualitásukat előtérbe helyező, homoszexuális propagandát folytató művészek, közéleti szereplők) és az LMBTQ-lobbi tevékenységére azonban a konzervatívok ellenséges tevékenységként tekintenek, és ennek megfelelően politikai harcot folytatnak ellenük.

Nyolcadik tétel: a homoszexualitás magánszférába való visszaszorítását megfelelő jogalkotással kell elérni. Ennek a jogalkotásnak ki kell terjednie a melegfelvonulások tiltására, a kiskorúak és fiatalkorúak körében folytatott homoszexuális és genderpropaganda tiltására, az LMBTQ-szervezetek és LMBTQ-aktivisták óvodákban, általános és középiskolákban történő tevékenységének tiltására, a homoszexua­litás és a születési nemtől eltérő nemi identitás nyilvános demonstrálásának tiltására, valamint a szivárványos zászló közterületen és középületeken történő használatának, illetve elhelyezésének tiltására.

Hogy a kívánatos jogalkotásra mikor és hogyan kerülhet sor, annak mi a politikai realitása, az sok tényező függvénye. Mindenképpen véget kell azonban vetni annak az állapotnak, ami a nyugat-európai konzervatívokkal történt: forró vízbe dobott békaként bárgyú módon hagyták, hogy megfőzzék őket az LMBTQ-kondérban. Ők már megfőttek, mi azonban még időben kiugrottunk, és nem fogjuk hagyni, hogy visszadobjanak bennünket.

A szerző közgazdász, politológus