Nemzetközi diktatúratéboly

A német–francia ARTE tavaly karácsonykor mutatta be Michael Wech Hallo, Herr Diktator című dokumentumfilmjét, amely természetesen Orbán Viktorról szólt, és időközben már angol nyelven is nézhető. Friss hír, hogy készül a magyar szinkron is. Ennyi buzgóság láttán bűn lenne szó nélkül hagyni ezt a ki tudja, hányadik lejáratófilmet a magyar miniszterelnök ellen, akit Jean-Claude Juncker egy közös fotózáson a címben megidézett keresetlen szavakkal illetett, sőt utána az uniós jó modor jegyében még arcon is paskolt.

A hírek szerint a lázasan dolgozó szinkronfordítónak komoly gondjai támadtak a szöveghű fordítással és így a film igazi atmoszférájának megtartásával. Mert bizony, az nehezen adható vissza, ahogy a német narrátor következetesen Karasoninak mondja Karácsony Gergelyt, ahogy a németül tökéletesen beszélő luxemburgi szereplők a lépten-nyomon visszatérő demokrácia hiánya helyett a „demokraszi” hiányáról beszélnek, ahogy a szolgálatkész Hadházy Ákos úgyszintén németül makogja el jól ismert szövegét a korrupcióról, vagy ahogy a még szolgálatkészebb Lukács Csaba, a Magyar Hang újságírója hasonlóan botrányos angolsággal a magyar sajtószabadságot siratja.

Éppen ezért előre sajnálom a magyar változat nézőit, akik bizonyára le fognak maradni ezekről a csemegékről, és makulátlanra csiszolt mondatokban hallják majd a sok zagyvaságot és hazugságot, amelyek pontosan fogyatékosságaikkal világítanak rá ­kiagyalóik zavart lelkivilágára. Ezeket az alakokat mind utolérte Kosztolányi zseniális gondolata, miszerint bizonyos helyzetekben az idegen nyelv az árulás nyelve lesz.

Ha már a kellős közepén kezdtük, folytassuk is ott! Magyar részről a fent említett három személy mellett szerepel még a Klubrádió vezetője, Arató András, szintén a sajtószabadság elsiratásával, a lelkész Iványi Gábor, a hajléktalanok felkent papja, aki szerint védencei illegalitásba szorultak nálunk (ez szó szerinti idézet), Fodor Éva, a CEU tanára, Soros György prókátoraként, Magyar Bálint a maffiaállam elméletével, Orbán apjának kőbányáival és Orbán vejével, végül, de nem utolsósorban pedig a kormány részéről Kovács Zoltán államtitkár.

Ők alkotják tehát a magyar statisztériát a jóval népesebb külföldi gárda mellett, amelynek soraiban az EU levitézlett politikusai lépnek fel. Például Martin Schulz, Daniel Cohn-Bendit, Jean-Claude Juncker, Manfred Weber, Viviane Reding és Judith Sargentini, illetve a német zöld párti EP-képviselő, Daniel Freund viszi a prímet. Ő látogat Budapestre és szólaltja meg fent említett adatszolgáltatóit, sőt Hadházyval Felcsútra is ellátogat, ahol becsengetnek Mészáros Lőrinchez, ám nem nyernek bebocsáttatást, majd vonatoznak egyet az üres kisvasúton. A stadion ezúttal kimarad, úgy látszik, a rendezőnek megtetszhetett a pompás építmény.

Szóval ez a statisztéria, a főszereplő pedig Orbán Viktor, akinek életét az 1989-ben a Hősök terén elmondott beszédétől kezdve egészen napjainkig végigkísérhetjük. Mellette fontos mellékszereplővé növi ki magát ennek a pályafutásnak a legfőbb szakértője és haszonélvezője, a teljesen leépült Paul Lendvai, aki már a hamut is mamunak mondja. Tőle tudjuk meg, hogy Orbán renegátként 1993-ban szakított a liberálisokkal, és azóta az egyszemélyes demokrácia kiépítésén dolgozik. Helyenként az is kimondottan a bohózat műfaja felé viszi a dokumentumfilmet, ahogy a sok nagyokos ezt a diktatúratébolyt definiálni igyekszik.

Az egyszemélyes demokrácián és a „demokraszi” hiányán túl hallhatunk még formálisan demokratikus, de alkotmányos értelemben autoriter államról, béklyóba vert demokráciáról, kvázi demokráciáról, demokratikus kulisszákról antidemokratikus színészekkel (ez a halhatatlan gondolat Budapest állítólagos első emberétől való), Ulrich Ladurner német újságíró aláásott demokráciáról beszél, magyar kollégája és egyben a statisztéria legellenszenvesebb figurája, Lukács Csaba pedig arról, hogy ez még nem diktatúra, csak afelé haladunk.

De térjünk vissza a derék Paul Lendvaihoz! A film az ő szellemé­ben – a renegát liberális –, az Orbán iránti gyűlölettől elvakulva kalauzolja végig a nézőt a magyar miniszterelnök több mint harmincéves pályafutásán. A narrátor egy-egy monológjának végszavára sorban felmondják szövegüket a segédszínész percemberkék, és önmagukat ismételve sorolják a régi bűnöket: az új magyar alkotmányt, a bírósági reformot, a sajtótörvényt, a migránspolitikát, az Európai Bíróságtól való távolmaradást és így tovább, mindezt persze hatásos vágóképek kíséretében. Szigorú kritikusként meg kell állapítani, hogy a tényleg mulattató vígjátéki elemek sokkal hatásosabbak, mint ezek az unalmas, szájbarágós okoskodások, amelyek már az Orbán-szappanoperák rajongóinak is a könyökén jönnek ki.

Így csordogál a cselekmény egészen 2020. december tizedikéig, amikor Magyarországnak és Lengyelországnak sikerült megakadályoznia, hogy koholt jogállamisági követelményektől tegyék függővé az uniós kifizetéseket. Ezen a ponton Angela Merkelt is kritika éri, aki állítólag túl kesztyűs kézzel bánt Orbánnal és Morawieckivel. Ezekkel a komor képekkel zárul az egész estét betöltő, kereken kilencvenperces totális agymosás, aláfestve a vészjósló narrációval:

„Ha ég a ház, nem lehet késlekedni az oltással. Máskülönben iskolát teremt az orbáni modell, amely a saját előnyeit szem előtt tartva, semmibe veszi a közérdeket. Az Európai Unió fordulópont előtt áll.”

A Hallo, Herr Diktator a Magyarországot és a magyar miniszterelnököt lejárató, nevetségesen egyoldalú és velejéig hazug politikai szappanopera legújabb része. Ezért terjesztik, ahol csak tudják és fordítják le annyi nyelvre, amennyin értelmét látják. Időközben az ARTE a ­YouTube-ra is feltette. Az eddig közel négyszázhuszonhatezer megtekintés és hétezer komment tanúsága szerint a mindent átható gyűlölködés és a beteges rossz­indulat ott ugyanúgy pusztít, mint a koronavírus. Csak ez nem a tüdőt támadja meg, hanem az agytekervényeket. És egyelőre még vakcina sincs ellene.

A szerző író, műfordító