Ők alkotják tehát a magyar statisztériát a jóval népesebb külföldi gárda mellett, amelynek soraiban az EU levitézlett politikusai lépnek fel. Például Martin Schulz, Daniel Cohn-Bendit, Jean-Claude Juncker, Manfred Weber, Viviane Reding és Judith Sargentini, illetve a német zöld párti EP-képviselő, Daniel Freund viszi a prímet. Ő látogat Budapestre és szólaltja meg fent említett adatszolgáltatóit, sőt Hadházyval Felcsútra is ellátogat, ahol becsengetnek Mészáros Lőrinchez, ám nem nyernek bebocsáttatást, majd vonatoznak egyet az üres kisvasúton. A stadion ezúttal kimarad, úgy látszik, a rendezőnek megtetszhetett a pompás építmény.
Szóval ez a statisztéria, a főszereplő pedig Orbán Viktor, akinek életét az 1989-ben a Hősök terén elmondott beszédétől kezdve egészen napjainkig végigkísérhetjük. Mellette fontos mellékszereplővé növi ki magát ennek a pályafutásnak a legfőbb szakértője és haszonélvezője, a teljesen leépült Paul Lendvai, aki már a hamut is mamunak mondja. Tőle tudjuk meg, hogy Orbán renegátként 1993-ban szakított a liberálisokkal, és azóta az egyszemélyes demokrácia kiépítésén dolgozik. Helyenként az is kimondottan a bohózat műfaja felé viszi a dokumentumfilmet, ahogy a sok nagyokos ezt a diktatúratébolyt definiálni igyekszik.
Az egyszemélyes demokrácián és a „demokraszi” hiányán túl hallhatunk még formálisan demokratikus, de alkotmányos értelemben autoriter államról, béklyóba vert demokráciáról, kvázi demokráciáról, demokratikus kulisszákról antidemokratikus színészekkel (ez a halhatatlan gondolat Budapest állítólagos első emberétől való), Ulrich Ladurner német újságíró aláásott demokráciáról beszél, magyar kollégája és egyben a statisztéria legellenszenvesebb figurája, Lukács Csaba pedig arról, hogy ez még nem diktatúra, csak afelé haladunk.
De térjünk vissza a derék Paul Lendvaihoz! A film az ő szellemében – a renegát liberális –, az Orbán iránti gyűlölettől elvakulva kalauzolja végig a nézőt a magyar miniszterelnök több mint harmincéves pályafutásán. A narrátor egy-egy monológjának végszavára sorban felmondják szövegüket a segédszínész percemberkék, és önmagukat ismételve sorolják a régi bűnöket: az új magyar alkotmányt, a bírósági reformot, a sajtótörvényt, a migránspolitikát, az Európai Bíróságtól való távolmaradást és így tovább, mindezt persze hatásos vágóképek kíséretében. Szigorú kritikusként meg kell állapítani, hogy a tényleg mulattató vígjátéki elemek sokkal hatásosabbak, mint ezek az unalmas, szájbarágós okoskodások, amelyek már az Orbán-szappanoperák rajongóinak is a könyökén jönnek ki.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!