A szivárványcsaládok mellett állt ki a spanyol, német, holland, ír, svéd és belga nagykövet, aminek bizonyságául fotót tett közzé a Szivárványcsaládokért Alapítvány, aztán még csatlakozott négy – legalábbis e sorok írásáig. Az ír nagykövetség közösségi oldalán tudatta, hogy az odaadás, a gondoskodás és a támogatás teszi családdá a családot és nem a szülők neme.
Gulácsi Péter, a német élvonalbeli RB Leipzig és a magyar válogatott kapusa szükségét érezte felszólalni a gyűlölet ellen és kiállni az egyenlőség, az egyenjogúság mellett, mivel, mint írta, tizennégy évnyi külföldi élete során felismerte, hogy nem mindenki egyforma, a legfontosabb a szeretet, az elfogadás és a tolerancia. De nem érte be ennyivel: kiállt a gyerekek boldog családban való felnövekedésének joga mellett, ami nem tehető attól függővé, hogy a családot milyen vallású, bőrszínű és – urambocsá’ – nemű személyek alkotják. Sőt – beharangozva a progresszió következő nagy csatáját – még azt is hozzátette, hogy „bármennyi”, amivel túllépett az 1-es szülő, 2-es szülő bináris normativitásán, utat nyitva a 3-asnak, 4-esnek stb.
A visszavonult mezőnyjátékos, Hrutka János azzal dicsérte az aktív kapust, hogy a szurkolói közeg elvárásaira fittyet hányva mert és tudott autonóm és független lenni, és a szivárványcsaládok melletti kiállása akkor is becsülendő – s most nagyon meglepő megállapítás következik! –, ha valaki nem ért vele egyet. Ha jól értem (bár ebben tévedhetek), Hrutka szerint Gulácsival lehet a tiszteletreméltóságot megőrizve egyet nem érteni. Ám a Gulácsi által (vagy helyett) írtakból ez egyáltalán nem következik. Mert miként is viszonyuljunk az olyan emberekhez, akik gyűlöletet szítanak, az egyenlőség és az egyenjogúság ellen érvelnek, akik mindenkit egyformának akarnak látni, akik nem elfogadók, ám intoleránsak?
Tegyünk úgy, mintha egy szakpolitikai kérdésre keresnénk a választ, s nem külföldi hatalmak és woke („megvilágosodott”) multicégek támogatását élvező LMBTQ-proxy párt ideológiai harcokkal kivívott gramsciánus kulturális hegemónia megszerzésén át a politikai hatalomhoz vezető útjáról lenne szó. Hányan emlékeznek Szelényi Iván és Konrád György Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című, a kádári Magyarország meglehetős rosszallását kiváltó szamizdatra? Ők 1973–1974-ben arról írtak, hogy a munkásosztály élcsapata, a hivatásos forradalmárok vezette kommunista párt kezéből fokozatosan a (szak)értelmiség kezébe kerül át a hatalom. A 2020-as Biden-elnökség után pedig komolyan vehető politológusok is arról írnak, hogy az Egyesült Államokban a politikai hatalom már nem a (nagy)tőkés csoportok kezében van, hanem a progresszív értelmiség ért az út végére.