Család, elnyomás, vágyak

Ha őszintén akarok szólni, azt kell mondjam: valamennyi, érzékenyítő jóemberkedésbe burkolt polkorrekt agymosás káros és ezért visszaszorítandó jelenség. A radikális feminizmus, a multikulti kritikátlan dicsőítése, a homoszexuális propaganda, az életellenes abortuszpárti mozgalmak vagy a genderideo­lógia mind egy tőről fakadnak, terjesztésük ugyanazt a koreográfiát követi, és ugyanazzal a sikamlós módszerrel viszik rá a társadalmat az „elfogadás” és „befogadás” csúszós lejtőjére, amin sosem lesz megállás.

E csúszós lejtő pedig nemcsak vertikálisan, de horizontálisan is működik. Már úgy értem, nemcsak az egyik „ügy” iránti érzékenyítésből fakad a másik – például a radikális, férfiellenes feminizmusból a homoszexuális propaganda, majd a genderideológia –, de az agymosás földrajzilag is szépen, fokozatosan terjed, méghozzá nyugati irányból kelet felé. Pár évvel ezelőtt – de akár még tavaly is – elképedve olvastuk azokat a történeteket Amerikából vagy Nyugat-Európából, amelyek a gendersemleges mosdókról vagy arról szóltak, hogy úgynevezett drag queenek (ők afféle transzvesztita „pucckirálynők”) a transzneműségre „tanítják” az óvodásokat.

Cöccögve, a hanyatló nyugat ópiumaként konstatáltuk a „fehér, heteroszexuális férfiak” egykori uralmát jelképező szobrok ledöntését, a róluk elnevezett intézmények, közterületek átcímkézését. Furcsállva, már-már hitetlenkedve fogadtuk a nyugati egyetemi campusokról kitüremkedő híreket, amelyek szerint a hópelyhekhez hasonlóan „sérülékeny” csoportok, különféle „frissen végiggondolt” identitással rendelkező fiatalok számára „biztonságos tereket” hoznak létre – ahol nem eshet mentális, érzelmi bántódásuk – vagy éppen „biztonsági figyelmeztetéssel” (trigger warning) látják el a tananyagot, festményeket, műalkotásokat, könyveket neveznek vagy írnak át.

Természetesen azért, hogy a letűnt korok ma már nyilvánvalóan félrevezető és meghaladott „bináris nemi kódolása”, „patriarchális uralmi struktúrái”, esetleg a lépten-nyomon tetten érhető „fehér felsőbbrendűség” lenyomatai ne sértsék meg az arra érzékeny csoportok lelkivilágát, mentális egyensúlyát.

De az érzékenyítő agymosás, a társadalmat előre meghatározott specifikáció szerint csoportokba osztó, majd a csoportok számára folyamatos felszabadítást hirdető és ígérő teóriák a szó szoros és átvitt értelmében sem ismernek határokat. Számos ideológiai előzmény után persze – lásd például a tavalyi Meseország mindenkié sztorit – egy általam eddig nem ismert írónő (nem tudom, ez genderkonform megnevezés-e), Tóth Krisztina egy hamar felkapott interjúban nem pusztán kritizált, de úgy nyilatkozott, hogy a könyvekben szereplő „nőalakok ábrázolása miatt” törölné a kötelező olvasmányok közül Jókai Mór Az arany ember című regényét, illetve a kisiskolásoknak ajánlottak közül Szabó Magda Bárány Boldizsár című verses meséjét. Az indokolás szerint azért – bár az írónő nem e szavakat használja –, mert e művek nőalakjai sztereotip nemi szerepeken alapulnak, a mellettük/felettük ábrázolt ­férfiak (férjek, apák) pedig a heteronormativitás szimbólumai.

Mindeközben futott fel a Szivárványcsaládokért (ugye, milyen cuki elnevezés?) Alapítvány szenzitív azonosulásra alkalmas „A család az család” elnevezésű kampánya – amelyet azért már tavaly év végén erősen megtolt az ugye rém független RTL Klub –, amelyhez csaknem negyven cég is csatlakozott és amely mellett több közismert szereplő (Gulácsi Péter focista vagy Jakabfi Zsanett focistanő (most itt PC használni azt, hogy „nő” vagy éppen sértő, nem tudom), külföldi nagykövetség is csatlakozott. E kampány nem pusztán arról szól, hogy fogadjuk el, értsük meg stb. homoszexuális embertársainkat, nem is csak arról, hogy ők valamilyen, jog által elismert viszonyban élhessenek, hanem hogy a homoszexuális párok és az általuk örökbe fogadott gyermek(ek) ugyanolyan családot alkotnak, mint a heteroszexuálisok.

Természetesen sokan mindezt egy kézlegyintéssel elintézik, úgy jobboldalról, mint balliberális oldalról: egyesek azt mondják, a témára adott reakciókat nem kell túllihegni, társadalmi szinten marginális, jelentéktelen megnyilvánulásokról van szó, míg mások helyeselnek, mondván például, hogy az írónő – biztos, hogy nem mérgező maszkulinitásom megnyilvánulása, hogy ennyire hangsúlyozom női mivoltát? – csak egy nézőpontot vetett fel, és lehessen már arról is beszélni, vagy hogy mégis kinek árt azzal Gulácsi Péter (de legfőképpen a kampányt indító homoszexuá­lis lobbiszervezet), hogy nyílttá és befogadóbbá tenné a család fogalmát?

Nos, a probléma kettős, de alapvetően egy tőről fakad. Egyfelől – főleg a nyugati példák figyelembevételével – az igencsak nyilvánvaló, hogy sem a genderideológia, sem a homoszexuális propaganda esetében már nem „egymás elfogadásáról” szól a történet, hanem egy jól átgondolt reklámhadjáratról beszélhetünk, amely az abnormálist igyekszik felhozni a normalitás szintjére, a kivételből szándékozik a fő szabályt csinálni és azt a társadalmi viselkedés erkölcsi sorvezetőjeként meghatározni.

Hogy figyelni kell az ilyen, először csak jelentéktelennek, partvonalról történő bekiabálásnak tűnő kommunikációs akciókra, arra mi sem jobb példa, mint egy homoszexuális szerzőpáros azóta meghatározóvá vált és könyvvé is formált írására – 1987-ből! Amerikában ekkor már javában folyt a homoszexuális szubkultúra „szubtalanítása”, Marshall Kirk és Hunter Madsen azonban ennél jóval továbbment The Overhauling of Straight America (A heteroszexuális Amerika megjavítása) című írásában.

Ők a következő forgatókönyvet vázolták fel ahhoz, hogy túl lehessen lépni a „puszta elfogadáson”: 1. Annyit kell beszélni a homoszexualitásról, amennyit csak lehet, és olyan hangosan, amilyen hangosan csak lehet. 2. A homoszexuálisokat nem agresszív kihívókként kell ábrázolni, hanem áldozatokként. 3. A homoszexuálisok mellett kiállók számára biztosítani kell egy védhető ügyet. 4. A homoszexuálisoknak jó embereknek kell tűnniük. 5. A homoszexualitás kritikusait rossznak kell beállítani. 6. Fel kell vállalni az anyagi és erkölcsi felelősséget.

Joggal hívja fel az Alapjogokért Központ gondozásában most megjelenő, A genderelmélet kritikája című könyvében Szilvay Gergely a figyelmet, hogy „az ötödik ponttal összefüggésben úgy fogalmaznak a szerzők: a kampány kései stádiumában, »amikor a meleg hirdetések már közhelynek számítanak«, akkor »le kell számolni a maradék ellenzővel«. Hogy miként? »Hogy őszinték legyünk: rágalmazni kell őket«.” Hasonló, extrém tanácsokra persze már évtizedekkel ezelőtt is volt példa: a pedofíliát nyíltan támogató radikális feminista Simone de Beauvoir úgy mondta, hogy „a nők nem lesznek felszabadítva, míg nem lesznek felszabadítva gyermekeiktől”, ekképpen a családot is el kell törölni.

Azt a sajátos ellentmondást persze nehéz feloldani, hogy míg a progresszió a házasság és a (normális) család meghaladottságát és elvetését hirdeti, addig éppen ezen „intézmények” megnyitását követeli a homoszexuálisok vagy a poliamóriában („többszerelműség”, lásd a három férfi által bíróság által is elismerten két gyermeket nevelő hippikommuna esetét) élők számára. A leginkább zavarba ejtő azonban nem ez. Hanem, ahogy utaltam rá, az, hogy a kivételszabályból igyekeznek fő szabályt kreálni, a speciális esetekből általánosan elfogadandó normát.

Az alapvető eltérés konzervatív és szocialisztikus-liberális felfogások között, hogy utóbbi nem fogadja el, hogy a világnak lenne egy természetes, teremtett rendje, hanem úgy gondolja, hogy minden (tényleg minden) pusztán az emberek által létrehozott konstrukció, az aktuális uralmi-hatalmi struktúrák terméke. És ha a társadalom által konstruáltak, akkor dekonstruálhatók, lebonthatók és újjáalakíthatók is.

A haladók ezért hisznek a társadalmi mérnökösködésben a „nemi szerepekkel” kapcsolatban is: e felfogásból ugyanis következik, hogy a teremtett, biológiai nemiség másodlagos vagy egyenesen figyelmen kívül hagyható, mindenki maga alkotja és éli meg belátása szerint nemi identitását.

Ha ugyanis a „nemi szerep” ránk erőszakolt vagy „tanult”, tehát nem természetes, ezért változtatható és átformálható, akkor valójában minden az, ami ezekre a „nemi szerepekre” épül: a férfi-női kapcsolat, a család, a szexualitás és a nemiség is. A radikális feministák – élükön Beauvoirral, a hátsó zsöllyében Tóth Krisztinával – ez alapján tagadták, hogy a nőnek nőnek (a férfinak pedig férfinak) kell(ene) lennie, a homoszexuális propaganda erre alapozva terjesztené ki a nem eléggé inkluzív definíción alapuló család fogalmát, a genderideológia pedig ez alapján haladná meg végképp a „bináris nemi mátrixot”.

A csúszós lejtőt azonban nemhiába nevezzük csúszósnak: ha azt mondjuk, hogy a nemi identitás pusztán egyéni döntés kérdése, és mindenféle, a szexuális ­orientáción alapuló megkülönböztetés tilos (hiszen nincs olyan, hogy „rendes” és „rendellenes”, mindenki egyenlő, „a család az család”), akkor az önkifejezésre még képtelen kisgyermekeket megrontó pedofil vagy állatokkal fajtalankodó zoofil számára ki és milyen alapon állít majd erkölcsi korlátokat? Mert hogy az új konformitásként megmarketingelt érzékenyítésbe belehülyülő influenszerek biztos, hogy nem.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója