Nem romantizálnám én most ezt el. Pláne nem árvalányhajazom. Erdélyben és idehaza is voltak húzós kalandjaim cigányokkal. És gyönyörűségesek is. Volt minden, mint egy búcsúi bálban. Így megy ez, szinte közhelyszótár-szerűen. Az élet viszont, a nagybetűs, dugig van közhelyekkel. Ezen belül a cigány–magyar együttéléssel kapcsolatban meg pláne, Magyarországon és Erdélyben is. Meg még a román–magyar viszonylatban is. Hogy lenne már végre béke, kelet Svájca, meg ilyenek. Transzszilván gondolat. Hogy ne terebélyesedjen tovább a román paranoia.
Egy friss közvélemény-kutatás szerint ugyanis az ország állampolgárainak mintegy fele azon az állásponton van, hogy Magyarország el akarja szakítani Erdélyt Romániától. Ami ugyan komplett agyrém, de ott van a fejekben, és legfeljebb annak örülhetünk, hogy a népesség másik fele nem gondolja így. Ám ez a fele-fele dolog veszélyessé is válhat. 1990 márciusában például nem sokon múlott, hogy Romániából nem lett Jugoszlávia. A fekete március, a marosvásárhelyi pogrom idején a várost ötvenkét százalékban lakták magyarok, negyvennyolc százalékban románok. Az arányok azóta (többek között a véres események következményeként) megváltoztak, de akkor így volt.
És elég volt egy szikra, jelesül, hogy a magyarok békésen tüntetni merészeltek az anyanyelvi oktatás megteremtéséért. A vége öt halott és kétszáznyolcvan sebesült. Az agyhalott, Román Kályha elnevezésű, a Vasgárdára élénken emlékeztető fasisztoid szervezet, az Iliescu-féle kommunista puccsisták, a volt szekusok, a félbolond pópák és a magyarfaló katonatisztek egyáltalán nem véletlen találkozásának köszönhetően a végeredmény még rosszabb is lehetett volna, ha a döntő pillanatban nem száll be a csatába egy harmadik etnikum. A marosszentgyörgyi magyar ajkú cigányok előbb úttorlaszokat emeltek, hogy megakadályozzák, de legalábbis lelassítsák a felhergelt, csontrészeg román parasztok előrenyomulását, majd a (csata)téren elhangzott az azóta szállóigévé vált mondat: Ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok!
