Puczi Béla dicsőséges emlékezete

A fekete március hőse, Puczi Béla életében nem tapasztalhatta meg a magyar nemzet elismerő szeretetét. Sokkal tartozunk neki.

Fotó: MTI

Nem romantizálnám én most ezt el. Pláne nem árvalányhajazom. Erdélyben és idehaza is voltak húzós kalandjaim cigányokkal. És gyönyörűségesek is. Volt minden, mint egy búcsúi bálban. Így megy ez, szinte közhelyszótár-szerűen. Az élet viszont, a nagybetűs, dugig van közhelyekkel. Ezen belül a cigány–magyar együttéléssel kapcsolatban meg pláne, Magyarországon és Erdélyben is. Meg még a román–magyar viszonylatban is. Hogy lenne már végre béke, kelet Svájca, meg ilyenek. Transzszilván gondolat. Hogy ne terebélyesedjen tovább a román paranoia.

Egy friss közvélemény-kutatás szerint ugyanis az ország állampolgárainak mintegy fele azon az állásponton van, hogy Magyarország el akarja szakítani Erdélyt Romániától. Ami ugyan komplett agyrém, de ott van a fejekben, és legfeljebb annak örülhetünk, hogy a népesség másik fele nem gondolja így. Ám ez a fele-fele dolog veszélyessé is válhat. 1990 márciusában például nem sokon múlott, hogy Romániából nem lett Jugoszlávia. A fekete március, a marosvásárhelyi pogrom idején a várost ötvenkét százalékban lakták magyarok, negyvennyolc százalékban románok. Az arányok azóta (többek között a véres események következményeként) megváltoztak, de akkor így volt.

És elég volt egy szikra, jelesül, hogy a magyarok békésen tüntetni merészeltek az anyanyelvi oktatás megteremtéséért. A vége öt halott és kétszáznyolcvan sebesült. Az agyhalott, Román Kályha elnevezésű, a Vasgárdára élénken emlékeztető fasisztoid szervezet, az Iliescu-féle kommunista puccsisták, a volt szekusok, a félbolond pópák és a magyarfaló katonatisztek egyáltalán nem véletlen találkozásának köszönhetően a végeredmény még rosszabb is lehetett volna, ha a döntő pillanatban nem száll be a csatába egy harmadik etnikum. A marosszentgyörgyi magyar ajkú cigányok előbb úttorlaszokat emeltek, hogy megakadályozzák, de legalábbis lelassítsák a felhergelt, csontrészeg román parasztok előrenyomulását, majd a (csata)téren elhangzott az azóta szállóigévé vált mondat: Ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok!

Ettől aztán bekövetkezett az a furcsa állapot, hogy bár megjelenésük kvázi harci cselekménynek számított (ezek a ­férfiak adott esetben többfunkciós eszközként képesek kezelni a szívlapátot), mégis nekik köszönhető, hogy nem történt még nagyobb tragédia, nem lett még több áldozat. A hatóságok utóbb meg is köszönték nekik. Meghurcolással, megaláztatásokkal, börtönnel. Ez volt a jogszolgáltatás, az igaz­ságszolgáltatás pedig harmincegy éve késik.

A romák vezetője Puczi Béla volt. Magyar származású, cigány nemzetiségű és a tetejébe még bozgor is, azaz hazátlan. Azért ez nem az a státus, aminek csak az eleje nehéz. 1948-ban született Sáromberkén, a család első gyermekeként. Nagyapja grófi kocsis volt, édesanyja parasztasszony, apja kőműves. Az általános iskola elvégzése után gazdasági szakiskolában folytatta tanulmányait. Ő lett az első cigány szakmunkás a faluban. Dolgozott sofőrként és Líbiában, az olajiparban. A marosvásárhelyi pogrom után néhány nappal a rendőrök bevitték kihallgatni. Hét napon át verték, majd kilenc hónapot töltött börtönben.

A tárgyaláson másfél év letöltendőt, valamint hatszázezer lej bírságot szabtak ki rá a román állam vagyonának megrongálásáért. Nemzetközi nyomásra az ítélet végrehajtásáig feltételes szabadlábra helyezték, majd politikai menedékjogot kért Magyarországon. Hosszas procedúra után végül megkapta a menekültstátust, de az ügy elhúzódása miatt Franciaországba emigrált, ám kiutasították. Ennek ellenére ott maradt, ezért aztán letartóztatták és kitoloncolták. A reptéren már várta a magyar rendőrség, és közölték vele, harminc napot kap, és el kell hagynia az országot. Némi bujkálás után, egy igazoltatás során kiderült, hogy már egy éve megkapta a menedékjogot. 2009-ben halt meg, szegényen, hajléktalanként.

2010-ben a Terror Háza Múzeum kezdeményezésére Petőfi-emléklapot kapott, majd a Magyar Köztársaság Kisebbségekért kitüntetését. Igaza van Schmidt Máriának. A fekete március csodálatos hőse, Puczi Béla életében nem tapasztalhatta meg a magyar nemzet elismerő szeretetét. Sokkal tartozunk neki. Budapesten hamarosan egy köztér viseli majd a nevét.

A borítóképen: Puczi Béla emléktáblája Budapesten

Forrás: MTI