Kirekesztő globalista liberálisok

A jobboldal immáron szitokszóvá és megbélyegzéssé vált a mainstream Nyugat-Európában.

Vagyis azt teszik egészen pontosan, hogy fent nevezett és még más pártokat szélsőjobboldalinak bélyegzik, majd egy idő után a „szélső” jelzőt is tudatosan elhagyják, s általában a jobboldalról beszélnek úgy, mintha az megegyezne a szélsőjobboldallal. Ördögi logika, amelynek természetesen az a végső célja, hogy minden pártot és politikust, amely és aki az általuk elfoglalt politikai középtől kicsit is jobbra helyezkedik el, egyszerűen szélsőségesnek, antidemokratának, nácinak, rasszistának, unióellenesnek, ókonzervatívnak, ­autokratának és diktatórikusnak minősítenek, s kijelentik, hogy ilyen pártokkal semmilyen együttműködés nem lehetséges, mert ők a szabadság, a demokrácia, a tolerancia és a humanizmus, a szolidaritás ellenségei.

A néppárt történelmi bűne pedig éppen az, hogy nem tudta, s most már láthatóan nem is akarja jobbközép jellegét megőrizni, amivel megakadályozhatta volna, hogy a balliberális oldal – a szélsőbaltól a zöldeken át a liberálisokig és a szociáldemokratákig – a jobboldalról egységesen negatív képet állítson fel az európai közvélemény előtt a fősodratú médiában és sajtóban. Hiszen a néppárt hosszú éveken át együttműködött a szocialista pártcsaláddal, például még a hűségesen értékőrző Wilfried Martens idején is úgy, hogy közben megőrizte, vallotta kereszténydemokrata, konzervatív, vagyis jobbközép értékrendjét. Miként Kovács Attila idézi, az Európa Néppárt 1992-ben lefektetett, de még 2012-ben is megerősített alapvetése a következő volt: „Ha az Európai Néppárt elutasítja, elfelejti, elhanyagolja vagy felhígítja a saját értékeit, onnantól fogva nem lesz több, mint egy puszta hatalmi eszköz, lélek és jövő nélkül.”

Igen, bölcs és jövőbelátó mondat volt ez Martens idejéből. A néppárt, ha megőrzi jobbközép arculatát a 2010-es és 2020-as években is, a migrációs válság 2015-ös kirobbanása után is, akkor a balliberálisok nem tudták volna elfoglalni a politikai közepet, mert annak a középnek továbbra is lett volna egy baloldala és egy jobboldala, s a jobboldalt nem lehetne egységesen, szőröstül-bőröstül szélsőségesnek nyilvánítani.

Ugyanakkor az a politikus, aki súlyánál, jelentőségénél fogva mégiscsak a legnagyobb károkat okozta ebből a szempontból, és mintegy „elvette a néppárt lelkét”, elindítva a szervezetet a baloldal ölelő karjai felé, az nem más, mint Angela Merkel kancellár asszony.

Az, hogy a „fejlett” Nyugaton lassan az a szó, hogy jobboldal, szitokszóvá válik, a nyugati fősodratú értelmiségnek talán fel sem tűnik, sőt természetesnek tartja, hiszen a baloldaliság, a balliberalizmus számukra az egyetlen haladó, humanista és toleráns politikai gondolkodásmód. A fiatalabb generációk fel sem fogják, hogy azt a nyugati létmódot és jólétet, amelyet éppen most akarnak szétzülleszteni és felszámolni, többek között olyan kiemelkedő nyugati kereszténydemokrata, jobbközép politikusok együttműködésének köszönhetik, mint Robert Schuman, Alcide de Gasperi, Konrad Ade­nauer, Charles de Gaulle, Helmut Kohl, Giscard d’Estaing, Jacques Chirac, Margaret Thatcher és még sorolhatnánk. És ezeket a politikusokat és pártjaikat elismerték és megbecsülték a hidegháború éveiben a baloldali, kiemelkedő politikusok is, mint Willy Brandt, Helmut Schmidt, François Mitterrand, ezek a közép két oldalán álló politikusok respektálták egymást, és egymásra építkezve hozták létre a jóléti államokat Nyugat-Európában – mindent megtéve azért, hogy a kommunista szovjet birodalommal szemben megmutassák fölényüket, baloldal és jobboldal együtt.

Ez a több évtizedes politikai képlet borult fel az utóbb években az eszelős, önmagából kifordult, kommunisztikus liberalizmus megjelenésével, amelyet olyan globalista öreg­fiúk inspirálnak és pénzelnek, mint például a 83 éves Klaus Schwab, a Világgazdasági Fórum elnöke, a Great Reset (nagy újrakezdés – lásd: globális kommunizmus) és persze a 90 éves Soros György, a jeles filantróp és humanista. És ennek a globalista törekvésnek nem állt ellen a néppárt, hanem hagyta magát – mint Lee van Cleef, a híres cowboy Bereményi Géza és Cseh Tamás dalában.

A nyugati balliberális, globalista, migránsbarát és genderőrületben szenvedő értelmiség, amikor a jobboldalt gyakorlatilag kiátkozza Európából és az unióból, a „nem tudják, de teszik” értelmében cselekszik. Mi, közép- és kelet-európaiak azonban megéltük a kommunizmus évtizedeit, és pontosan tudjuk azt, amit ők nem tudnak vagy nem akarnak megérteni: hogy a kommunizmus volt az a korszellem Európa keleti felén, mely szerint a jobboldal nem más, mint fasizmus, de legalábbis egy olyan politikai és társadalmi rendszer, amelyik végtelenül igazságtalan, elnyomja a dolgozókat, veri az utcán a tüntetőket és a feketéket Amerikában, züllött és erkölcstelen, tehát megvetendő és ősellenség.

Másképp szólva: eddig a kommunizmus volt az a baloldali rendszer, amelyik szalonképtelennek és ellenségnek kiáltotta ki a jobboldalt.

Soha nem hittük volna mi, szabadságvággyal megáldott közép-európaiak, hogy miután csatlakozunk a szabad Nyugathoz, éppen a Nyugat lesz az, amelyik a jobboldalt – szabadságának, jólétének és demokráciájának felépítőjét és őrzőjét – fogja újra szalonképtelennek és ellenségnek bélyegezni. Nem hinnénk ezt el, ha nem hallanánk erről az európai médiá­ban a nyugat-európai, s persze a brüsszeli, ­uniós politikusok nyilatkozatait nap mint nap.

A kommunizmus, amelyik a jobboldalt kiátkozta, élhetetlen és elviselhetetlen rendszer volt. Ma a globalista liberalizmus átkozza ki a jobboldalt. Déjà vu érzésünk van: négy évtized után megint a baloldaliság, a balliberalizmus az egyetlen helyes gondolkodásmód és politika, a jobboldal pedig az ördögtől való. Mi, közép-európaiak jól tudjuk, mit jelent ez – és nem kérünk belőle még egyszer.

Orbán Viktor nem véletlenül mondta: a néppárt végleg az európai baloldal csatolmányává vált, ezért most a néppárt nélkül kell felépíteni az európai jobboldalt.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

A borítókép illusztráció. Forrás: unsplash