„Legalább száz kellene most belőled”

„Talán ötven is elég volna… húsz… tíz… Öt igaz ember, de sajnos már egy Csengey Dénesünk sincs.”

Csengey Dénes Forrás: YouTube

Harmincnyolc év – mindössze ennyi adatott Csengey Dénesnek, aki éppen harminc évvel ezelőtt, 1991. április 8-án hunyt el. Mindössze harmincnyolc év, mégis találóan mondták róla többen, akik ismerték, hogy így is valószínűleg annyit élt, mint más száz év alatt. Érvelt, vitázott, ezer fokon izzott, tűzben égett. Mindene volt a nemzet, mindene lett a politika, pontosabban a közügyek. A rendszerváltozásnak nevezett folyamat egyik emblematikus alakjáról az azóta szintén elhunyt Csoóri Sándor fogalmazta meg talán a legélesebben: „Ennek a korszaknak, az átalakulásnak ő az egyik halottja. Mások, nehezen mondom ki, de mégis kimondom, erkölcsileg haltak meg, ő valóságosan.”

Jómagam kisgyermek voltam ekkor. Mégis meggyőződésem, hogy éppen Csengey Dénes az egyik olyan közelmúltbeli politikus, aki – ha megismernék közéleti (és írói) munkásságát – példaképül szolgálhatna a legfiatalabb, amúgy a közélettől elforduló, a közügyekkel szemben teljesen közönyös korosztálynak is. Mert igaz ember volt, s ezzel még – későbbi, sokszor jó barátból lett – ellenfelei is kivétel nélkül tisztában voltak. Csakhogy éppen alkata miatt szinte alkalmatlan volt arra, amit aztán politikaként tapasztalt a saját bőrén. Belesodródott a nagypolitika útvesztőibe, ahová eleve felfokozott hangulatban került: akkor, amikor „rendszerváltó szelek” kezdtek fújni.

Ma is mennyire találó és igaz, ahogy Lakiteleken kezdte a beszédét! „Talán úgy tűnhet fel, hogy kicsinyes alkuja a gondolkodásnak, megengedhetetlen és kóros beszűkülése a szemléletnek, a vidéki Magyarországról külön, elszigetelten, önmagában ejteni szót. Különösen azok előtt tűnhet fel így, akik már a magyarságról sem merészelnek úgy gondolkodni, hogy közben ne kiáltoznák folyvást és torkuk szakadtából Európa nevét. Akik lassan már a kisdolgukat is csak úgy tudják elvégezni, ha előbb megnyugtatták magukat: bírják e művelethez a szellem első kontinensének jóváhagyását.”

Csengey valóban hitt abban, hogy lehet jobban, igazabbul, „európaian” élni és politizálni. S amikor szállóigévé lett híres mondását megfogalmazta („Európába, de mindahányan!”), még nem arról a korábbi értékeit sutba vágó Európáról, illetve Európai Unióról volt szó, amelyet ma látunk.

Csengey Dénes kérlelhetetlenül ragaszkodott az elveihez, akkor is, amikor 1990 májusában felállt az új kormánykoalíció, ő pedig országgyűlési képviselő lett. Noha a parlamenti munkába a tőle megszokott nagy hévvel vetette bele magát, egyre jobban őrlődött. A sajtó nyíltan az SZDSZ-szel szimpatizált, a médiaháború javában folyt, az önkormányzati választásokon súlyos vereséget szenvedett az MDF, sőt ősszel, a taxisblokád által minden addiginál komolyabb válságba került az alig pár hónapja regnáló kormány és az ország. A helyzet aztán „házon belül” is kezdett elmérgesedni, e csatákban pedig Csengey volt olykor az ütközőpont. Hiszen ahogy a „szabad demokratákká” lett egykori barátokkal nem akarta, hogy elveszítsék a közös nevezőt, éppúgy vagy tán még kevésbé akarta látni az MDF ­„nagyágyúit” egymás ellen fordulni.

A kormány és az MDF folyamatos népszerűségvesztését, az 1990. októberi helyhatósági választások jelentős kudarcát, az SZDSZ és a hozzá közel álló sajtónak a taxisblokáddal felerősödő, szűnni nem akaró, kíméletlen támadását ki így, ki úgy dolgozta fel. Már aki feldolgozta… Mert Csengey végül a kormány egyéves évfordulóját sem érte meg.

Három napot feküdt holtan a lakásában úgy, hogy senki sem kereste. Furcsán korai halála ma is kínzó kérdéseket vet fel. Egy hónapja éppen lapunkban beszélt arról Mező Gábor újságíró, kutató, hogy a magyar hálózat működését, a bolgár, szovjet vonal keménységét ismerve – mint lehetséges verziót – a gyilkosságot is el tudja képzelni. Szerinte Csengey halála körülményeinek – s ebben teljes mértékben egyetérthetünk vele – jó lenne egyszer a lehető legalaposabban utánajárni.

Akárhogy is, mindössze harmincnyolc év adatott neki. Ahogy Sándor György humorista, Csengey jó barátja mondta A kétségbeesés méltósága című filmben: „Legalább száz kellene most belőled, s akkor nem lenne baj. Talán ötven is elég volna… húsz… tíz… Öt igaz ember, de sajnos már egy Csengey Dénesünk sincs.”