Európa a sokszínűség kincsestára

El kell vetnünk az Európai Egyesült Államok ideológiai gyökerű erőltetését és elképzelését.

Strasbourg, 2019. július 17. Trócsányi László, a Fidesz-KDNP képviselõje az Európai Parlament strasbourgi épületében 2019. július 16-án. MTI/Koszticsák Szilárd Fotó: Koszticsák Szilárd

Az európai integráció története látványos sikerekben és lesújtó kudarcokban, csalódásokban egyaránt bővelkedik. Elejét vette újabb európai testvérháború kirobbanásának, a belső piac megteremtette a gazdasági prosperitás alapvető feltételeit Nyugat-Európában, és ezzel hozzájárult sikeres védelméhez a szovjet kommunista ideológiai terjeszkedés ellen. A francia és német szén- és acéltermelés összevonásának terve indította útjára az elmúlt több mint hetven év során Európai Unió­vá fejlődő integrációs projektet. Holnap Európa-szerte 1950. május 9. napjára emlékezve idézzük fel az európai egységesülés első lépéseinek megtételét és a napjaink előtt álló kihívásokat.

Magyarország a közép-európai országokkal egyetemben hosszú ideig csak a vasfüggöny bezártsága mögül vágyakozott arra, hogy az euró­pai integráció tagja lehessen, és részesüljön annak lehetőségeiből. A rendszerváltoztatást követő csatlakozásunkkal a vágyaink részben meg is valósultak. Így például a belső piac részesei vagyunk, szabadon utazhatunk, tanulhatunk az Erasmus-program segítségével vagy vállalhatunk munkát Európa-szerte. Ugyanakkor nem sokkal a csatlakozásunk után kiderült, hogy az az Európa, amire igazán vágytunk, veszélybe került. Európa ugyanis nem nyújt kellő védelmet a közös európai életmódnak és a kereszténységnek, egyre inkább háttérbe szorítja az uniót alkotó európai nemzetek kulturális identitását és hagyományait.

Az európai integráció történetét a sikerek mellett kudarcok és beteljesületlen álmok is övezik. Kudarcot vallott az európai kontinens egészére kiterjedő integráció megvalósításában, és nem tud kellő válaszokat kínálni az új évszázad válságaira és kihívásaira. Nem tudja kezelni a tömeges migrációt, az Európa régiói közötti különbségek növekedését, a társadalmi polarizációt és az európai innováció és versenyképesség csökkenését. Európának a világgazdaságban betöltött szerepe egyre kisebb, demográfiai mutatói, védelmi kiadásai zsugorodnak.

Egyre inkább az Egyesült Államok, Kína, Oroszország geopolitikai ütközőzónájává válik, miközben nem tudja megvédeni sem saját magát, sem pedig tagnemzeteit. Mindennek a lenyomata tükröződik az elmúlt bő egy esztendő koronavírus-járvány okozta válságkezelésében is. Az európai integráció sem a járvány előrejelzésében, sem pedig a közegészségügyi katasztrófa elhárításában vagy kezelésében nem tudott az euró­pai nemzetek és emberek segítségére lenni.

Az európai egységesülés mára válaszút elé érkezett. Az erről szóló viták egyik fóruma a most induló, Európa jövőjéről szóló konferencia lesz. Jól ismerjük a régi mondást, miszerint ha nem tudsz megoldani egy problémát, akkor hozz létre egy bizottságot, ha pedig a bizottság sem birkózik meg a problémával, akkor majd egy albizottság átveszi az ügyet. Az Európát több mint egy évtizede sújtó válságok sorozatának tükrében a konferencia is hasonlónak tűnik. Sőt félő, hogy a konferencia valójában az európai viták elfojtott légköréhez idomulva a föderatív Európa gondolatát, az „egyre szorosabb egység” (ever closer union) elvére épülő uniformizáló törekvés érdekeit fogja kiszolgálni.

Komoly tehát a veszélye annak, hogy a konferenciát ürügyként használják fel arra, hogy a centralizáció és egy szuperállam létrehozásának jegyében kihúzzák a szőnyeget az európai nemzetek és az európai keresztény-konzervatív gondolkodás alól.

Észre kell vennünk a konferencia mögött álló szándékokat, és meg kell szólalnunk. Feladatunk most nem kevesebb, mint hogy megvédjük azt az Európát, amelyhez hosszú évtizedeken át csatlakozni akartunk, és amelyet korábban évszázadokon keresztül őriztünk és olykor saját függetlenségünk árán is védelmeztünk. Ennek jegyében el kell vetnünk az Európai Egyesült Államok és az európai népek egyesítésének ideológiai gyökerű elképzelését. Evidenciaként kell emlékeztetnünk arra, hogy európai nép nincs, csak európai népek léteznek a maguk sokszínűségében, eltérő nyelvekkel, történelemmel és kultúrával. Az elmúlt évtizedek válságai azt bizonyították be, hogy az európai intézmények a tagállamok támogatása és a nemzeti megoldások nélkül nem képesek úrrá lenni a nehézségeken és a válsághelyzeteken.

Nincs értelme nemzeti önazonosság nélküli európai identitásról beszélni. Ezt igazolja a britek távozása is, akik nélkül az európai integráció nemcsak gazdasági vagy katonai, hanem szellemi értelemben is jóval szegényebb lett. Utópisztikus álmok kergetése helyett tehát az alulról felfelé építkező európai egység megteremtésére kell törekednünk. Ennek jegyé­ben az Európai Parlamentnek csak a hatáskörébe tartozó kérdésekkel kellene foglalkoznia, az uniós intézményeknek pedig tiszteletben kellene tartaniuk a szerződésekben foglalt hatásköreiket és az európai nemzetek identitását. Az Európai Unió Bíróságának egyenrangú és kölcsönös párbeszédre kellene törekednie a nemzeti felső- és alkotmánybíróságokkal.

Mi az európai nemzetek kultúrájának, történelmi hagyományainak és identitásának megóvásában hiszünk. Az európai integráció egységének ugyanis ez a sokszínűség ad erőt, ami éppen ezért akkor lehet sikeres, ha a szubszidiaritás elvével összhangban tiszteletben tartja Európa nemzeteinek szabadságát és kultúráját, történelmi hagyományait, művészetének, valamint gazdasági és alkotmányos, politikai rendszereinek változatosságát. Európa egyedülállósága ebben a változatosságban rejlik. Aki Európában útra kél Charles Baudelaire és Honoré de Balzac országában, hamar átszelheti Michel de Montaigne földjét is, ahonnan Johann Wolfgang von Goethe államának érintésével érkezhet Márai Sándor világába. Felfedezőútja pedig még korántsem ér véget, sőt még csak innen kezdődik igazán.

A sokszínűség gazdag kincsestárának lenyomatát őrzik az európai országok történelmi fejlődési útjait tükröző változatos államformák, kormányzati berendezkedések is. Vannak olyan európai országok, amelyek őrzik monarchikus berendezkedésüket vagy történeti alkotmányaik vívmányaiból merítik önazonosságukat. Ezzel szemben mások szakítottak a monarchikus hagyományokkal, és meghatározó identitásukká a felvilágosodás szellemisége vált. Egyes országok Európa éléskamrájaként váltak híressé, míg mások az elegancia és a divat révén szereztek hírnevet maguknak, miközben vannak, amelyek a kereskedelmi-pénzügyi szolgáltatásokat és vannak, akik az innovációt fejlesztették tökélyre. Európa változatossága az európai emberek lelkében és világszemléletében is ott él. Az olaszok életvidámságában, a németek fegyelmezettségében, a franciák eleganciájában, a lengyelek hősies küzdelmeiben, a magyarok találékonyságában, és a sor még hosszasan folytatható.

Tisztelnünk kell ezért az európai népek szabadságát és kultúráját, illetve támogatnunk az európai kontinens egységének éltető erőt adó sokszínűséget és változatosságot. Európa és az európai civilizáció az európai népek sorsközössége is, összehangolt fellépésükre számos területen, így például a mezőgazdaság, az iparpolitika, az európai beruházások védelme, a fenntartható fejlődés elősegítése, a digitalizáció vagy a külső határvédelem terén szükség mutatkozik. Úgy hisszük, így védhető meg az európai polgárok szabadsága, így biztosítható az európai versenyképesség és az erőteljes európai fellépés a világban.

A szerző európai parlamenti képviselő, egyetemi tanár

(Borítóképen: Trócsányi László; Fotós: MTI/Koszticsák Szilárd)