Kommunisták a hit és a vallás ellen

Hetven éve hozták létre az egyházüldözés csúcsszervét, az Állami Egyházügyi Hivatalt.

Mindszenty József bíboros két karhatalmista gyűrűjében a koncepciós per tárgyalásán Forrás: Fortepan/Album045

Az Állami Egyházügyi Hivatal nem egyedül ellenőrizte az egyházakat, hiszen az állampárt egyházpolitikáját volt hivatott végrehajtani, ugyanakkor a hivatal szoros együttműködésben állt a belügyminisztériummal, az állambiztonsággal is. A kommunista diktatúra teljes időszaka alatt volt olyan szerv mind a belső elhárítás, mind a hírszerzés területén, amely a politikai rendőrség eszköztárát felvonultatva, titkos módon gyűjtötte az adatokat az egyházi személyekről. A szoros együttműködés, a közös munka azt a célt szolgálta, hogy mindenkit és mindent ellenőrizzenek a vallásfelekezetek mindennapjaiban.

A pártállam a kezdetekben a Rákosi-rendszer sajátosságait felvonultató módon működött, a nyílt terrort, a fizikai megsemmisítést helyezte előtérbe. Majd miután az 1956-os forradalom vérbe fojtását követő megtorlási hullám lecsengett, minden korábbinál nagyobb kiterjedésű – igaz, halálos ítéletet nem, „csak” börtönbüntetések sorát eredményező – persorozat (Fekete hollók-ügy) indult papok, lelkészek, ifjúsággal foglalkozó egyházi és világi személyek ellen. A cél a megfélemlítés, a fiatalok, a velük foglalkozók megregulázása volt.

Akit nem lehetett bíróság elé állítani, akikkel szemben nem lehetett eljárást lefolytatni, azokat az ÁEH vezetői, politikai munkatársai helyeztették el az adott egyházi elöljáróval. A hatvanas években a Kádár-rendszer igyekezett magát Nyugaton elfogadtatni. Ehhez minden eszközt, minden embert felhasznált. Így tekintettek az egyházi személyekre is. Mindenhol igyekeztek velük is – ahogy sok mindenki mással – legitimálni a rendszert. Ehhez külföldre küldtek tanulni egyházi személyeket, magas, nemzetközi egyházi szervezetekben igyekeztek pozícióba helyezni őket. Támogatták a rendszerhez lojális személyeket, és így olyan lehetőségek nyíltak meg, amelyekkel sokan éltek. Főleg a külföldi tanulás, utazás, a nemzetközi kapcsolatrendszer kialakítása volt olyan cél, amit sokan elfogadtak a pártállamtól, cserébe egyfajta támogatásért.

1963-tól megindultak a kétoldalú tárgyalások a Vatikán és a pártállam, elsősorban az Állami Egyházügyi Hivatal vezetői és a szentszéki diplomaták között, amelyek vitás kérdéseket vettek újra és újra napirendre, egészen 1988-ig. Így a megüresedett püspöki székek betöltése, a Pápai Magyar Intézet és az oda tanulni küldött papok helyzete, a hitoktatás, a Mindszenty-ügy, 1977-ig a börtönben lévő egyházi személyek, a fiatalokkal foglalkozó lelkipásztorok helyzete, később, az 1980-as években a Bulányi-ügy mind-mind olyan téma volt, amelyek jelen voltak a hol Budapesten, hol Rómában lezajlott tárgyalásokon. Az 1964. szeptember 15-én aláírt részleges megállapodás néhány kérdést rendezett, ezt Agostino Casaroli, az Egyházi Közügyek Tanácsának titkára és Prantner József, az ÁEH vezetője Budapesten írta alá.

Ugyancsak mindvégig felügyelte, sőt alakította az Állami Egyházügyi Hivatal a protestáns nemzetközi szervezetekben jelen lévő magyar egyházi személyek tevékenységét, legyen ez akár a Keresztyén Békekonferencia vagy az Egyházak Világtanácsa.

Nemcsak a nemzetközi térben, hanem Magyarországon is minden egyházi kérdést ellenőriztek, felügyeltek, engedélyeztek. Nem lehetett az ÁEH engedélye nélkül a püspököknek körlevelet kiadniuk, magasabb egyházi pozícióba papot, lelkészt kinevezniük. A templomok, plébániák, parókiák felújításának engedélyezése is az ÁEH központjában dőlt el, ahogy az is, ki utazhat külföldre vagy hogy egy-egy egyházi programot, rendezvényt meg lehet-e tartani.

A nyolcvanas években – amikor egyesek szerint már nagyobb volt a lazulás a Kádár-rendszeren belül – is mindent kézben tartottak. Sőt ahhoz, hogy egy-egy komolyabb egyházi személy Magyarországra jöjjön, a hozzájárulásukra volt szükség, ami nem egyszerű elvi hozzájárulás volt, hanem az adott személy magyarországi útjának legszigorúbb ellenőrzése, felügyelete és a pártállam érdekei szerinti alakítása. Így volt ez például Kalkuttai Teréz anya esetében is, aki 1986-ban és 1989-ben járt Magyarországon. Már első magyarországi látogatásakor meg akarta alapítani a Szeretet Misszionáriusának Közösségét, amelyet a pártállam egyházügyeket felügyelő szerve nem engedélyezett.

A hivatal központjában nagyjából 45-50 fő volt a létszám egy időben, plusz húsz fő, akik vidéken, az egyes megyeszékhelyeken tevékenykedtek, és ellenőrizték az adott megye területén működő egyházak életét. Az ötvenes-hatvanas években még külön a püspöki székhelyeken is tevékenykedtek egyházügyi megbízottak, akik kifejezetten az adott püspök és egyházmegye mindennapjait ellenőrizték és felügyelték. Ők bontották fel a leveleket, tartották a kezükben a teljes egyházmegye működésének ellenőrzését. 1951–1989 között összesen 350 ember dolgozott a hivatalban, nyilván a belügy és az állambiztonság felügyelete mellett. Ők voltak azok, akik a pártállam egyházpolitikáját végrehajtották a legkisebb településtől egészen a fővárosig.

A hivatal korai időszakában a pártvonalról érkezett a legtöbb munkatárs az ÁEH-ba. Esetükben nem a hozzáértés, hanem a pártkötődés volt a meghatározó. A munkatársak nem feltétlenül voltak képzettek ebben a korszakban, sokszor segédmunkásként dolgozó emberek kerültek tisztségbe és végeztek politikai munkát. A hatvanas-hetvenes években aztán megindult a képzésük, cserélődtek, és több főiskolát végzett személy is a hivatalba került. A hetvenes-nyolcvanas években már nyelveket beszélő, a párt által kinevezett és kinevelt emberek töltöttek be pozíciókat, akik közül többen egy időben a belügyminisztériumnak, az állambiztonságnak is munkatársai voltak.

Nem egy egyszerű, sima közigazgatási intézmény volt tehát az Állami Egyházügyi Hivatal, hanem a pártállam mindenre kiterjedő, a legrafináltabb eszközöket bevető, az egyházak életét mindenben megnehezítő csúcsszerve, azzal a feladattal, hogy mindig és mindenben ellenőrizze az egyházakat. Nemcsak azokat, akiket ellenségnek, reakciósnak tartott a pártállam, nemcsak a semlegeseket, akiknek működésébe nem igazán tudtak belekötni, hanem a lojálisokat is, azokat is, akik tevékenységükkel támogatták, segítették a magyarországi kommunista diktatúrát.

Harminc évvel a rendszerváltás után nem lehetünk eléggé hálásak, hogy nem a mindennapi ellenőrzést, felügyeletet, nem a diktatúra működésének legkülönbözőbb színtereit kell megtapasztalnunk, hanem szabadon élhetjük meg hitünket, vallásosságunkat, és ennek köszönhetően – Európa nyugati felével ellentétben – Magyarországon él a hitélet. És bízzunk benne, hogy növekszik is.

A szerző történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tagja

(Borítóképen Mindszenty József bíboros két karhatalmista gyűrűjében a koncepciós per tárgyalásán. Fotó: Fortepan / Album045)