Vajon mi vesz rá újságírót, hogy a nemzet biztonságát kockáztató írásművet alkosson? Mi a célja vagy indítéka az egyébiránt megfejthetetlen adatok publikálásának? Történt ugyanis – immáron nem először – hogy HVG-s és indexes sajtómunkások fáradságot nem kímélve jártak utána annak a szerintük nagy érdeklődésre számot tartó ügynek, hogy a magyar kormány igazságügyi minisztere egy év alatt hány titkosszolgálati lehallgatást engedélyezett. A nyilvánosságra hozott számok – szakmai értelemben, az országra fenekedő ellenségeink nagyságához képest – meglehetősen szerények. De megkapták, így hát megírták.
És?! Arab számok sorrendbe rakva, mögöttes tartalom nélkül. Az nem szerepelt a minisztertől kapott anyagban, hogy kit, mikor, miért kellett ellenőrizni, hisz az ezen kérdésekre adandó válasz mindegyike minősített adat, ami államtitok. Sőt, a megismerésükre tett kísérlet üldözendő, államtitoksértésnek minősül. A miniszteri eljárást a parlament képviselői által elfogadott törvény szabályozza, ahogy a számok mögött megbújó titkosszolgálati működést is. Az engedélyeztetési eljárásban a miniszter felé konkrétan meg kell indokolni a kérés okát és operatív célját. Amennyiben az akciójavaslat sérti az ország érdekeit, a polgárok egyetemes jogait, vagyis a kérést szakmailag nem lehet alátámasztani, a miniszter megtagadja az engedély kiadását. Ezt követően a szolgálatoknak nincs lehetőségük az elutasítás ellen fellebbezést benyújtani.
Szóval létezik és működik megfelelő rendtartás betartásával – bármilyen éppen regnáló kormány alatt – a fent jelzett eljárás, mégpedig a biztonságunk garantálására, valamint az ellenségeink kézre kerítésére. Akkor – tolakodik elő ismét a kérdés – mit kívántak publicistáink bizonyítani vagy éppen állítani a rideg számokkal? Még szerencse, hogy nem igyekeztek látványosan következtetéseket levonni, és nyíltan nem állították, hogy az Orbán-kormány operatív megfigyelésekkel próbálja elejét venni az ellenzéki erők megerősödésének. Nem állítanak és nem is magyaráznak meg semmit. Csak – indokolatlanul – piszkálják, és kétségek között hagyják a nagyérdemű olvasókat. Nemes egyszerűséggel magára hagyják az embereket a számukra értékelhetetlen adatokkal.
A publikált számok – nem meglepő módon – sem komolyabb érdeklődést, sem népharagot nem váltottak ki, vagyis látszólag nem értek el semmilyen látható konkrét célt, de spekulációra alkalmasak, miközben már ezek nyilvánosságra hozatala is sérti az ország biztonsági érdekeit. Sérti, mert a rendvédelem működésében zavart okoz. Az operatív logika minden hasonló, a szolgálatok működésével összefüggő megnyilvánulás esetében a mögöttes szándékot keresi. Miért, kinek jó, mi lehet a következő lépés – folyik az elemzés – de leginkább külső, illetéktelen támadásként élik meg. Az operatív munka, valamint a szervezet aktivitása lelassul. Ha ez a sanda cél, jól sakkozott a támadó, bárki legyen is a háttérben. Ugyanis nem lehet leragadni annál a lehetőségnél, hogy az újságíró éppen ráért, és eme számok publikálásával akarta teljesíteni a szerkesztőség által tőle megkövetelt havi karakterszámot. A szolgálatok semmi esetre sem elégedhetnek meg az ilyen banális magyarázattal.
Fel kell tenniük a kérdést: Kik ezek a toll- és szemforgatók? Hogyan kerültek egy ilyen téma közelébe, mi motiválta őket, és milyen eredményt vártak az adatok nyilvánosságra hozatalától? Netán hazaárulók vagy egyszerűen fogalmuk sincs a haza védelmének összetettségéről? Az sem kizárt, hogy hiányoztak az újságíró-iskola témát kezelő órájáról. Abból a szempontból, hogy írásuk gyengítheti az ország biztonságát, mindegy is az igazi indíték. Megjegyzem, a tudatlanság – logikátlanságából következően – időnként nagyobb kárt tud okozni, mint az előre megfontolt szándék. Véletlenek pedig ritkán vannak. A beszéd, a szavak eltévedhetnek, de amikor leírunk valamit, van elég idő a mondanivaló átgondolására. Nem életszerű hirtelen felindulásból papírra vetni értelmetlenségeket, ami aztán még az olvasóhoz is eljut. Mindezt úgy, hogy egy szerkesztőségi stáb bármikor felhívhatná „eltévedt” kollégájuk figyelmét a biztonsági kockázatra.
Vagyis van, amit mégis állíthatunk. A tárgyalt adatok valamilyen szándék mentén kerültek napvilágra. Szakmai értelemben elfogadhatatlan, a törvény miért nem deklarálja, hogy már a jelzett számok is minősített adatok, amiket tilos az utcán tárgyalni? Arról van szó, hogy az ellenérdekű szolgálatok, de a bűnözői csoportok szakemberei is képesek a számokból levonni az őket érdeklő trendeket, például az elhárítás leterheltségének a mértékét. A civil világnak semmit nem mondó mozaikelemek a speciális érzékenységű rendszereknek nagyon is fontos információt hordoznak. A titkok világában a töredékinformáció jelentheti a hiányzó láncszemet. Egyes hírportálok meggondolatlan fontoskodása pedig segíthet hozzájutni az ilyen mozaikhoz, és máris oda a védettség.
Sosem az a kérdés, lehet-e védelem nélkül élni. Az igazi kihívás az optimális stratégia meghatározása. A megfelelően kiválasztott stratégián múlik a védelem. A biztonság garantálásának taktikai formái pedig a stratégiából táplálkozva épülnek fel. Aki taktikai érdekből felülírja mindezt, biztos veszíteni fog még részsikerek esetén is. Példánknál maradva, egy meggondolatlan sajtóhír képes súlyos károkat okozni egy ország védelmi rendszerén. Különösen igaz ez arra az esetre, ha nem unaloműzésből készült a cikk. Amennyiben a publikáló megbízást teljesített, például erkölcsileg akarta gyengíteni a magyar szolgálatokat, akkor nemzetbiztonsági kockázatként értékelhető a nyilvánosságra került írás, függetlenül attól, hogy a törvény milyen kitételt tartalmaz.
Életünk nyugalma számtalan összetevőből áll. Az elsők egyike a védelem, amely a biztonságunk garanciáit jelenti. Védelemre van szükség az ország látható határain, valamint láthatatlan harcterein, mert így érhetjük el élhető világunk teljes védettségét.
A szerző titkosszolgálati szakértő
Borítókép: Unsplash
