Kompország. Régen hallottuk már ezt a kifejezést, pedig az elmúlt száz évben vissza-visszatérő módon értelmiségi viták része volt annak szimbolizálására, hogy Magyarország ingadozik Kelet és Nyugat között, és sosem találja a helyét. De vajon valóban igaz-e ez a lassan axiómaként emlegetett tézis?
Honfoglaló őseinkről nem tudunk mindent biztosan, de azt igen, hogy Ázsia és Európa határvidékéről érkeztek az első magyar törzsek a Kárpát-medencébe. Keletről indultunk, nyugatra tartottunk, de egy ponton megálltunk. A korabeli DK biztosan követelte volna, hogy irány tovább, és olyanok is akadtak volna, akik szerint kicsit túljöttünk. Szerencsére ideológia helyett a jó termőföldek, a bőséges vízbázis és a kiváló éghajlati viszonyok döntöttek, így választottak hazát a törzsek. A magyar nép itt maradt Közép-Európában, és Szent István vezetésével a nyugati keresztény kultúrához való csatlakozás mellett tette le a voksát. Mi okozza tehát azt, hogy az akkor meghozott és azóta fenntartott döntés ellenére időről időre fellángol ez az orientációs vita? Köztünk élnek Koppány vezér pogány utódai? Vagy Szent István maga is elégedetlen lenne a nyugatiságunk mértékével?
Úgy látom, arról van szó, hogy vannak hazánkban olyan értelmiségi körök, amelyek nem fogadnak el két alapvetést: azt, hogy az élet ezen a Földön nem tökéletes, valamint azt, hogy a politikai realitások sokszor felülírják a vágyakat.
A bűnbeesés óta a tökéletes világ bizony nem idelent, hanem fent, a mennyországban vár ránk. Akinek elég erős az istenhite, az nem kerget olyan illúziókat, hogy megvalósítjuk a tökéletes emberi társadalmat. A modern értelmiségi számára azonban a különféle ideológiák képeznek valláspótlékot. Ő éppen ezért főként vágyakra alapuló gondolkodással tölti be a vallás helyén tátongó űrt. A modern értelmiségi ezért nem fogadja el a realitások okozta korlátokat, és ezért nem fogadja el azt sem, hogy Magyarország nem Svájc, nem Németország és nem is Anglia. Aki így gondolkodik, nem tudja elengedni azt, hogy folyamatosan ezekhez az országokhoz hasonlítsa hazánkat, és lógó orral megállapítsa: sok mindenben nem vagyunk olyanok, mint ők. Persze hogy nem vagyunk olyanok. Csupán azt felejtik el alátámasztani, hogy miért is kellene olyanná válnunk. A szolgai mintakövetés utoljára a kommunista diktatúra idején volt jellemző. Ne térjünk vissza erre az útra!