Marad tehát lehetőségként az SPD látszatvezetősége alatt a Zöldekkel és az FDP-vel alkotott kormány, amelyet jelzőlámpa-koalíciónak neveznek — a tárgyalások erről már meg is kezdődtek. Vagy pedig a CDU/CSU látszatvezetésével alakulhat kormány a kisebbekkel — ez az úgynevezett Jamaica-formáció. A továbbiakat nehéz megjósolni, már csak azért is, mivel a választás figyelemre méltó erőket engedett szabadon. Az SPD új Bundestag-frakció­jában mintegy ötven ifjúszocialista kap helyet, akik mind az antikapitalista ideológiát vallják, nincs problémájuk a kisajátításokkal, a szabadságot és a tüntetéshez való jogot egyoldalúan értelmezik, kötődnek az Antifához, a ­NATO-ban inkább problémákat látnak, a közép-európaiakat, valamint a diktatúrákkal kapcsolatos kettős tapasztalatukat pedig nem is akarják megérteni, és nem is képesek erre. Az SPD új Bundestag-frakciója inkább a keletnémet kommunista Német Szocialista Egységpárthoz illene, mint a 2005 előtti SPD-hez. És semmi esetre sem illik az FDP-hez vagy a régi idők uniópártjaihoz. Egy SPD–Zöldek–FDP-kormány újabb lépést jelentene a gyámkodó-nevelő állam felé. Az FDP nem tudja, és nem is fogja ezt a tévutat eltorlaszolni.

A CDU/CSU–Zöldek–FDP alkotta kormánynak jelenleg csak elméleti esélye van. A CDU/CSU éppen felbomlóban, a kancellárjelöltjük, Armin Laschet azzal bajlódik, hogy a felszínen maradjon. De bármikor eltűnhet a süllyesztőben. Az uniópártok kiterítve fekszenek a földön, Angela Merkel hatalmas törmelékhalmot hagy maga után. A Zöldek és az FDP szempontjából sok forog kockán, egyikük sem engedheti meg magának, hogy alapvető kérdésekben engedjen. Feltétlenül közös bennük az akarat, hogy kormányra kerüljenek, és ha úgy hozza az alkalom, kiüssék a másikat a nyeregből. Az enyv, ami összetartja őket, az a tudat, hogy a nagyobbaknak, ezeknek az agyaglábú kolosszusoknak szükségük van rájuk. Ez márpedig nagyfokú önteltséghez vezethet. Figyeljük majd meg, ­feladják-e a Zöldek a szabadságellenes alapállásukat, avagy az FDP lép-e az ökológiai szolgaság útjára? Bármelyikük elveszíti a választói jó részét, ha elbukik. Ha azonban egyikük sem enged az alapkérdésekben, újra a papírgólemek nagykoalíciója következhet, SPD-vezetéssel.

Az energiabiztonság és az energia megfizethetősége most minden más témához képest elsőbbséget kezd élvezni. Mely család vagy háztartás tudja a jövőben fedezni a megélhetését? Olyan kérdés ez, amelyet az SPD, a CDU/CSU, a Zöldek, az FDP és a Baloldal egyaránt következetesen megkerül: teljesen közömbös a számukra. Az energiabizonytalansággal szemben még nagyobb energiabizonytalansággal vennék fel a harcot. Ahelyett, hogy hagynák az energiavállalatokat, hogy egy piac­gazdaságban végezzék a feladatukat, csak további szabályozásnak és képtelenségeknek vetik alá őket. A koalícióra törők ezen kívül még több e-autót akarnak látni az utakon, ami csak további zavarokat okoz a német autógyártásban, ahogyan nagyobb áraméhséget is. A matematika és a fizika ma szutyokmatyinak számít Németországban, a szén-dioxid-adó pedig társadalmi szempontból hadüzenet a lakosságnak.

Az uniópártok és az SPD szem elől tévesztette Németország energiabiztonságát. Teljes erővel feláldozzák a szén, az olaj, a gáz és az atom jelentette alapbiztonságot, a szélnek és a napsütésnek szolgáltatva ki ezt a magasan fejlett országot. Ha nincs elég áram, vásárolnak európai szomszédainktól. Visszás módon ez persze szén- vagy atomalapú áram is lehet. Németország tehát az energetikai képmutatók országa. A tél közeledtével most reszketnek a német energiaszolgáltatók. Nagy az energiakimaradás veszélye. Ha bekövetkezne, akár több alkalommal is, az hatást gyakorolna az európai energiaellátásra is. Németország szomszédai jól teszik, ha nem bízzák magukat Németországra! Ha valaki mégis ezt teszi, nagy bajba kerül. Németország bolondok házává válik.

Nagyon okos politikusok már az energiaár plafonjára gondolnak. Nem ismerik fel, hogy közvetlen összefüggés van a katasztrofális energiapolitikájuk, valamint az energiahiány és az ebből következő árspirál között. Úgy ostorozzák az általuk teremtett energiaárakat, mint annak idején, Kr. e. 480-ban Xerxész a tengert a Hellészpon­tosznál, amikor háromszáz korbácsütéssel sújtotta. A tenger megrázkódott, majd nem zavartatta magát. Ugyanúgy, ahogy ma az energiaárak teszik. Xerxész esetében azonban mentő körülmény a mai árfelverőkkel szemben: nem ő idézte elő a nagy hullámokat, csak meg akarta őket büntetni. Csupán nem a megfelelő időben akart átkelni a tengeren; akkoriban nem voltak jó időjárás-előrejelzések.

Milyennek írják majd a történészek a 2015 utáni Németország történelmét? Ekkor vette ugyanis a kezdetét az ország menetelése az instabilitásba, ekkor ingott meg a bizalom az állam demokratikus intézményeinek tárgyilagosságában és megbízhatóságában. Angela Merkel a saját morálját helyezte a szabályok fölé, választásokat érvénytelenített, és kormányzási időszaka standard repertoárjába illesztette — a média hathatós segítségével — az „izomból való kormányzást”.

Az interregnum fogalma, amelyet Schiller császár nélküli, szörnyű időnek írt le Habsburg grófja című balladájában, a mai korba átültetve, az én értelmezésemben az instabil időszakot jelenti. Ez az időszak Merkel harmadik kormányzati ciklusának közepén, 2015 őszén kezdődött, 2017-től, Merkel negyedik kormánya idején elsöprő erővel folytatódott, és a következő kormányzati ciklussal sem szakad vége. A németeket soha nem kérdezték meg, hogy fel akarják-e adni országuk energiabiztonságát és autógyártását, vagy az együttélés feltételeinek drámai változásával járó tömeges bevándorlást akarnak-e. Mindezt Merkel a német újságírók ujjongásától kísérve vezényelte le, a Bundestag pedig hagyta véghezvinni.

A szerző volt szociáldemokrata politikus, 1990 és 2005 között a szászországi SPD-képviselők vezetője, 2019-ben kilépett a pártból.

Borítókép: MTI/EPA/Carsten Koall