Most persze bele lehetne menni a részletekbe, hogy a forgatókönyvíró-rendező mit hagy ki a feldolgozott műből és mit nem. Lehet, hogy indokolt lett volna a teljes szöveget megszólaltatni, ami talán nagyobb kihívás lett volna, igazodva az összes elhangzott szóhoz, tartalmi elemhez. Jankovics bőven ki-kihagyott az aranyveretes sorokból, így az Első ének nem is a közismert, felező tizenkettesben kimunkált sorral kezdődik („Ég a napmelegtől a kopár szík sarja”), hanem mottóval, amelyet nem is Aranytól, hanem az annak mintájául szolgáló Ilosvai Selymes Péter művéből idéz. A főcímdal is Ilosvai első soraira íródott. E tény és Arany sorainak megrostálása már az alkotói folyamatban vitákat gerjesztett – magától a rendezőtől tudom –, de miért is ne lehetne itt-ott fölülbírálni Arany Jánost? Ő is „csupán” feldolgozást készített, ő is átírta Ilosvai művét, ami szintén már feldolgozása a Toldi-mondából írt elbeszélő költeményeknek. Így válik ez az animációs film a történet hagyományozódásának szerves részévé, amelyben minden idézet és mégis minden eredeti.

Jankovics Toldija nem a kihagyásoktól eredeti – szívesen láttam volna magam, ha röviden is, amikor a címszereplő a farkasokkal viaskodik a nádasban, és ugyanakkor sokallhatnám a Toldi György vitézei által Miklósra dobált dárdákat. Megnézve azonban több részt, nekem kerek és egységes az egész. Legfőképp képileg – itt jegyzem meg: a színészek hangjai és a korhű stílust idéző kísérőzene meg a főcímdal is – és összességében, hangulatában. Van, aki kifogásolja a rajzok egyszerűségét is. Kissé ugyan átállították az ingerküszöbünket a 3D-s technikával felturbózott hollywoodi akciórajzfilmek, de egy animáció szépsége és mélysége nem az egy másodpercre eső villanások mennyiségében mérhető. A mű hagyományos, kétdimenziós, kézzel rajzolt technikával készült, mint annak idején a János vitéz (1973) vagy a Fehérlófia (1981). Ami azoknak erénye, az a Toldié is.

A képi világ egyszerre historikus, reális és szürreális. Aki nem hiszi, járjon utána. Vajon egy akciófilmes feldolgozással előálló rendezőnek eszébe jutott volna-e olyan szép, korhű példákat idéző iniciáléból kibontani a főcím képeit, mint ez a sorozat? Vagy fontosnak tartotta volna-e Nagy Lajos ábrázolását a Képes Krónikából alapul venni? Ezek mind apró, de lényeges dolgok, és képről képre látszik a sor történelmi ismeret, mind az írott, mind a képi ábrázolásokat illetően. Jankovics rajzolt mozgóképein egy valós magyar történelmi ikonográfia jelenik meg. Ami üdítő, sőt felemelő az osztályharcos-társadalomkritikus ideológia ürügyén hamisító történelmi filmek és a neurotikusan villogó, de azt üresen ömlesztő rajzfilmcsatornák képi világa után. Megjegyzem, idehaza Jankovics az elsők között volt, aki pontosan érvelő cikkben utasította el az első kereskedelmi animációs csatornák agresszív képi és történetmesélő stílusát.

A megoldások néhol kiszámíthatónak tűnnek, de miért is ne dolgozná ki részletesen a rendező a Budára mutató markos legény epizódját? Minden ilyen mozzanatban azonban van valami új és egyedi képes megoldás. Az alapikonográfián túl például a humor. Egyszerű megoldásnak tűnik, de nagyon a helyén van, amikor a rendező Miklós erejét azzal érzékelteti, retorikusan túlozza el több más megoldás mellett, hogy az villával egy egész szekérnyi szénát dob fel egyszerre a vendégoldalra, és a tetejére még egy bérest is, ugyancsak a villával. Szóval a rendezőben van alázat az alapvető történelmi ikonográfia iránt, és mégis eleget hozzá tud tenni, hogy ne „automatikusan generált” képi illusztráció legyen.

Amiben pedig a historikus ábrázolást kiegészíti és elmélyíti, az a szürrealisztikus kiterjesztések, átváltozások megoldása. Lehet, hogy a világító szemek – amelyek alkalomadtán Toldi haragját jelenítik meg – már unalomig ismertek a nem is sorolom, mely sorozatokból, de hol voltak ezek, amikor Jankovics már dramaturgiailag helyénvalóan alkalmazta a János vitézben és a Fehérlófiában? Az ember tragédiájáról nem is beszélve, ami harminc évig készült. A szürrealisztikus változások a népi és historikus ikonográfiában és mesekincsben gyökereznek. Kevés olyan értője van a régi és az ősi magyar jelképeknek, mint épp Jankovics. Filmjeihez előtanulmányként jelképkutatásokat végzett, több cikke és könyve született ennek eredményeképp, fontosnak tartotta írott formában is közzétenni kutatása eredményeit. Tehát ha az ő animációs filmjében világítani kezd Miklós szeme, akkor az nem a Dragon Ball „koppintása” – a japán manga, ami alapjául szolgált a sorozatnak, 1984-től jelent meg először, egyet mégis megemlítek a sok tucat közül –, hanem olyan alapvető jelkép, amilyet már korai egész estés filmjeiben, mint a János vitézben is alkalmazott. A Fehérlófiát a szakértők Amerikában, a hollywoodi háttérzaj országában a világ legjobb rajzfilmjei között tartják számon, és 2019-ben amerikai–magyar koprodukcióban digitálisan fel is újították.

A Toldi, ahogy a Fehérlófia is a magyar népi mitológia és mesevilág legszebb mozgóképes feldolgozása. Amikor ezeket nézzük, nem hangban és képekben idegesen vonagló agresszív ötlethalmaz zúdul ránk, hanem a saját kultúrkincsünk fénylő csillagai. Nem kell ahhoz mindent kiforgatni, eltúlozni és eltorzítani, az adatmennyiséget többszörösére felturbózni, hogy az eredmény igaz, szép és vonzó legyen. Jankovics nem titkoltan ellenezte a hagyományos elemek kiforgatását. Példákat, neveket nem említek, nehogy a „köztiszteletben álló” érdek- és dacvédelmi szervezetek megkövezzenek. A saját eszmei, baráti és alkotói körében Jankovics kiállt a népmese képi, illetve dramaturgiai hagyományai mellett, és például mellettem érvelt, amikor a meseparódiát téves útnak neveztem.

Az új Toldi tehát jóval több, mint mozgó rajzokkal és világító szemekkel illusztrált képeskönyv Arany János azonos című elbeszélő költeményéhez. Emberi hang a versek, a zene ízes lüktetésével, egyben fény a sötétben és a káoszban a magyar történelmi és mitológiai jelképek megragadó színeivel, formáival.

A szerző filmesztéta, a Magyarságkutató Intézet tudományos munkatársa