A nemrég lezajlott választások után jelentős belpolitikai változások nem várhatók Oroszországban jó darabig. E rövid írás ennek fényében vizsgálja meg az orosz külgazdasági politika mozgásterét, hiszen ha a belső környezet nem is módosult (legalábbis jelentősen), de a külső környezet radikális átalakuláson megy keresztül jelenleg, és Oroszország – reagálva a változásokra – úgy tűnik, hogy újraszervezi külgazdasági kapcsolatait.
Az orosz külgazdasági átalakulás több síkon is tetten érthető, ezek csaknem mindegyike az ázsiai térség irányába fordítja Oroszországot. Elég csak megemlíteni az amerikaiak által feladott Afganisztán esetét, amely mind Oroszország, mind pedig Kína számára nagyobb geogazdasági (geoeconomic) mozgásteret ad. A délkelet-ázsiai országokban megjelent Moszkva mint fegyverexportőr, és korábban befolyási övezetet szerzett a szíriai rezsim támogatásával. Hasonlóképpen ott van az észak-koreai kérdést befolyásolók között is, és itt az amerikai megközelítéssel szemben nem szankciókkal, hanem tárgyalásokkal szeretne eredményeket elérni. Azaz Oroszország nem passzív elszenvedője a változásoknak, mint a kilencvenes években, hanem aktív alakítója.
Ez a folyamat és a külgazdasági aktivitás nyilván nem most kezdődött, hiszen az orosz külpolitikában 2014 után az egyre kevésbé domináns és hiteles „Nagyobb Európa” koncepció helyét átvette az „Eurázsia” koncepció. Oroszország még az ezredforduló előtt csatlakozott az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködéshez (APEC), alapító tagja lett a Sanghaji Együttműködési Szervezetnek (2001) és 2015-ben létrehozta az Eurázsiai Gazdasági Uniót (EUEU) is. A kelet-szibériai csendes-óceániai kőolajvezeték beüzemelésével Oroszország – Szaúd-Arábiát leváltva – Kína legnagyobb kőolajszállítójává lépett elő. Az orosz fegyverexport 60 százaléka ma már Dél- és Délkelet-Ázsiába áramlik, Indiába, Mianmarba, Laoszba, Vietnamba, a Fülöp-szigetekre és Indonéziába.
Az elmúlt időszakban Oroszország Kínával fenntartott kapcsolatai tovább mélyültek, és a nemzetközi kereskedelem „dollártalanítása” lett a két ország talán egyik legfontosabb közös gazdasági projektje, amely megvalósulása esetén nagyban hozzájárulhat a két ország gazdasági fejlődésének stabilabbá válásához. Mivel az amerikai fél a kínai gazdaság leválasztására törekszik (decoupling), az amerikai dollár dominanciájának mérséklése logikus törekvésnek tűnik a másik oldalon. Hasonlóképpen az amerikai befolyás csökkentésének célja motiválta a Nemzetközi Észak–Dél Közlekedési Folyosó projekt elindítását, amelynek elkészülte nagyban lerövidítené és olcsóbbá tenné az orosz–indiai kereskedelmet.
A külgazdasági rendszer átalakításának hatása kétféleképpen jelenik meg az orosz külkereskedelemben: egyrészt Ázsia egyre dominánsabb Európával szemben, másrészt a Kínával folytatott kereskedelem mérlege is kedvezőbb. Míg az EU aránya az orosz kereskedelemben 47 százalék volt 2013-ban, ez 2020-ra 38 százalékra csökkent. Már 2019 óta Kína a legnagyobb kereskedelmi partner, de még szembeötlőbb változás, hogy Oroszország azon kevés országok közé tartozott a világon 2020-ban, amelynek többlete volt a kínai kereskedelmi forgalomban. A fenti példák az orosz külgazdasági kapcsolatrendszer átalakításának eszközei, és rendszerszintű reformként jelennek meg.
A 2014-es krími konfliktust követően Oroszország külgazdasági mozgástere beszűkült és az arra adott válaszok lényegében importhelyettesítést preferáló lépések voltak. Ezek révén az önerőre való támaszkodás előtérbe került az orosz gazdaságban, illetve a korábban elhanyagolt szektorok több figyelmet kaptak és a növekvő belső kereslet révén részben megújultak. Ennek a folyamatnak azonban az erőforrások, a tőke és a technológia relatív szűkössége miatt korlátai vannak, és ezek hamar jelentkeztek. A stratégiai jellegű ázsiai nyitást nem volt nehéz az orosz vezetésnek indokolni, hiszen az ázsiai országok többsége nem vagy csak jelképes szankciót alkalmazott Oroszországgal szemben 2014 után.
Bár az orosz gazdaság világgazdasági részesedése csökkent az elmúlt évtizedekben, ez az első igazi nagy esélye hosszú idő óta Oroszországnak, hogy megváltoztassa ezt a korábban tartósnak hitt helyzetet és gyors növekedési pályára állítsa az orosz gazdaságot. Magyar szempontból lényeges kérdés, hogy miként tudunk lazítani az EU által kialakított kereskedelemszűkítő környezeten és megtalálni azokat az együttműködési pontokat, amelyeknek a szankciók esetleges fennmaradása mellett is üzletbővítő hatásai lehetnek. Az Oroszországgal kapcsolatos európai közvélemény pozitívabbá fordulásának esélye ugyan csekély, de a francia tengeralattjárók eladásával kapcsolatos legutóbbi francia–amerikai konfliktus talán ráébreszti Európát arra, hogy az Európai Bizottság által gyakran hangoztatott ún. „stratégiai szuverenitás” megteremtése csak úgy lehetséges, ha az európai országok és az EU elsődlegesen és kizárólagosan a saját – ebben az esetben gazdasági – érdekeiből kiindulva alakítja az Oroszországgal kapcsolatos stratégiájukat.
Oroszországnak most megvan az esélye arra, hogy tartósan átalakítsa külgazdasági kapcsolatrendszerét. A kérdés az, hogy ezt a történelmi pillanatot ki tudja-e használni, hiszen nemcsak politikai elhatározás, szerencsés világpolitikai konstelláció kell hozzá, hanem nagyon óvatos gazdaságpolitikai manőverezés is szükséges, hogy a gyorsan növekvő ázsiai térség ne hozzon létre aszimmetrikus függőséget – a tőke és technológiai importja terén –, mint ahogy ez a függés jellemző volt a kilencvenes évek Oroszországára. Akkoriban az ország végletes módon ki volt téve a nyugati politikai és üzleti döntéshozási folyamatoknak, és ironikus módon most éppen a nyugati szankciók kivetése volt a döntő momentum a nyugati függőség csökkentésében és egy új külgazdasági kapcsolatrendszer kialakításához szükséges nagyobb mozgástér megteremtésében.
Oroszország ázsiai fordulata jelentősen átszabhatja a világ erőviszonyait, a fordulat esetleges sikeressége az Európai Uniót is fogékonyabbá teheti a Kelettel való együttműködésre, valóban elindítva a világot a sokpólusú gazdasági és politikai rendszer létrehozása felé vezető úton.
A szerző a nemzetközi kapcsolatok szakértője, a Neumann János Egyetem Eurázsia Központ kutatásvezetője
