Itt járt Emmanuel Macron francia elnök – ez jó, mert tárgyalni kell az ellenfelekkel is. Orbán Viktor szerintem plasztikusan fogalmazott: „tárgyaltunk a jogállamiság kérdéseiről – alaposan, kimerítően és szenvedélyesen”. Értjük a szenvedélyt. A francia elnökkel egyetérthetünk az atomenergia, a schengeni határok védelme, az agrártámogatások és még néhány más ügyben.

De! Amiben nem értünk egyet, azt nem szabad elkenni. Emmanuel Macron francia köztársasági elnök igazi arca: globalista, liberális, a minél szorosabb unió (ever closer union) meggyőződéses híve, Európai Egyesült Államokat, szuperföderációt akar, amelyben természetesen ő játszaná a meghatározó szerepet, különösen az után, hogy Németország Merkel távozásával egy időre feltehetően meggyengül a nemzetközi politikai térben.

Macronnak két arca van: a közelgő elnökválasztásokra való tekintettel igyekszik elhitetni a nemzetközi közvéleménnyel, hogy ő olyan Európát akar, amelyikben nincsenek alárendelt tagállamok, a kelet- és közép-európaiak sem azok. Macron nyilvánvalóan el akarja hitetni a visegrádi országok körében, hogy maximálisan az ő oldalukon áll, partnernek tekinti a V4-eket. Belpolitikájában is engedményeket tesz a jobboldalnak, látszólag korlátozni akarja az illegális migrációt, lépéseket tesz a radikális és szélsőséges iszlamizmus ellen.

Azonban az a baj, hogy nem felejthetők el Emmanuel Macron korábbi nyilatkozatai, amelyek megmutatták az igazi arcát. Ráadásul ő legalább őszintébb volt, mint Gyurcsány Ferenc, mert nem titkos beszédben mondta el a valódi szándékait párttársainak, hanem a nyílt színen, a nyilvánosság előtt fogalmazta meg keresetlen szavait Európáról, az unió lehetséges jövőjéről, a visegrádi országokról, egyáltalán „Kelet-Euró­páról” – ami nekünk nem Kelet-Európa, hanem Közép-Európa, s a kettő nem ugyanaz.

Íme, csokorba gyűjtöttem néhány régebbi, akkor még kendőzetlen megnyilvánulását és lépését.

Kezdjük azzal, hogy Macron 2017-es megválasztása utáni francia elnöki közép- és kelet-európai körútja magáért beszélt: „elfelejtett” ellátogatni Lengyelországra és Magyarországra, amivel már-már szemtelenül látványos módon kívánja megbontani a V4-ek egyelőre stabil egységét, hogy ezzel az uniós „konvergencia” útjában álló országokat félresöpörje. „Szolidáris” magatartás, nem is vitás.

De még világosabban fogalmazott hazája diplomáciai követei előtt 2017 szeptemberében. Arról beszélt, hogy „többformájú Európát kell elgondolnunk, messzebb kell mennünk azokkal, akik haladni szeretnének, nem akadályoztatva azon államok által, akik nem erre vágynak. Nekik is jogukban áll lassabban vagy kevésbé messze haladni.”

Feltűnő mondatok. Emmanuel Macron vindikálta a jogot magának arra, hogy megmondja, mi a haladás – természetesen a szuperföderáció, a globalizmus szellemében. A többieknek pedig „joguk van” lemaradni, alárendeltté válni. Tényleg ez lenne a tagállamok egyenrangúságát sugalló európai értékrend?

Megválasztása után nem sokkal egy interjúban arról beszélt, hogy egyes kelet-európai (nem is közép-európai!) országok elárulják Európát, lemondanak az alapelvekről, cinikusak, csak pénzosztó helynek, szupermarketnek tartják az uniót. Csúcsmondata így hangzik: „Azoknak az európai országoknak, amelyek nem tartják be a szabályokat, viselniük kell ennek politikai következményeit.”

Itt kell megjegyeznem: a visegrádiak szétverését már 2017 augusztusában megpróbálta, amikor is Salzburgban találkoztak az úgynevezett slavkovi hármak – Ausztria, Csehország és Szlovákia –, méghozzá francia bábáskodással, akkor azzal a reménnyel, hogy két utóbbi országot leválassza a visegrádi négyekről. Ez a törekvése akkor nem volt sikeres. Talán 2018-ban volt a legnyersebb, amikor arról nyilatkozott, hogy Európát meg kell védeni a nacionalista lepra (!) terjedésétől, így Magyarország és Lengyelország kormányától.

Tavaly már úgy próbálta megbontani az egységet, hogy Lengyelországot mintegy beemelte az európai nagyhatalmak sorába, elhitetve velük, hogy nekik Franciaország és Németország mellett a helyük, s nem a renitens visegrádi négyek között. Úgy fogalmazott: „a stratégiai partnerek, a nagy európai hatalmak között képesek vagyunk újraindítani a produktív párbeszédet, és Európánkat erősebbé, szuverénebbé és egységesebbé tesszük.” Tehát számára immáron Lengyelország európai nagyhatalom, és, tette hozzá, „a három ország (Lengyelország, Németország és Franciaország) viseli a felelősséget Európa jövőjéért”.

Mindez azért furcsa, mert egyszerre akarta szétverni a visegrádi négyeket és megbontani a különlegesen erős lengyel–magyar szövetséget és barátságot. A V4-ek azonban – hála istennek! – megvédték magukat.

Bámulatos taktika, de számomra ez azt jelenti, hogy Macron időnként őszinte, időnként viszont cinkelt lapokkal játszik. A 2020-as müncheni biztonsági értekezleten ismét bekeményített, és arról beszélt, hogy az EU-t akár úgy is meg kell erősíteni, hogy abból az integrációval egyet nem értő országok kimaradnak (például – teszem hozzá – Magyarország).

Marcon egyik legnagyobb ideológiai porhintése – legalábbis szerintem – az, amikor „európai szuverenitásról” beszél, s ezzel összefüggésben emlegeti az európai közös hadsereg szükségességét is. Számunkra, nemzetiek és konzervatívok számára akár még jól is hangozhatna a szuverenitás ismételgetése Macron részéről, azonban itt korántsem a tagállamok szuverenitásáról, erős nemzetek által alkotott unió szükségességéről van szó, ellenkezőleg: a macroni elképzelés egy egységesült, integrált, föderális uniónak a külpolitikai, geopolitikai szuverenitását vázolta fel, amellyel felveszi a versenyt a nagyhatalmakkal és önálló tényezőként lép fel a világpolitikában.

Igen ám, de milyen áron?

Olyan áron, hogy a tagállamok elveszítik saját külpolitikai mozgásterüket, önálló államiságukat, nem élhetnek a különvélemény jogával, el kell fogadniuk azt, amit a domináns nyugat-európai nagyhatalmak, de elsősorban is a franciák diktálnak nekik a nemzetközi porondon való fellépés kapcsán. Másképp és egyszerűbben szólva: az úgynevezett európai szuverenitás oltárán fel kellene áldozniuk a nemzeti szuverenitásukat. S ez nyilvánvalóan ránk, visegrádiakra és kelet-európaiakra hatványozottan lenne érvényes.

Magyarul, ha elfogadnánk a Macron által bűbájosan felkínált szuverenitást, nos, akkor veszítenénk el végleg mindazt, amiért évek óta megfeszítetten küzdünk a brüsszeli bürokráciá­val, a fősodratú globalistákkal, a Junckerekkel, Merkelekkel, Timmermansokkal, Guy Verhofstadtokkal, Ursula von der Leyenekkel és természetesen fő mentorukkal, Soros papával szemben. Javaslom, ne tegyük!

Inkább álljunk ki továbbra is határozottan Lengyelország mellett – meg is tesszük! – a lengyel alkotmánybíróság döntése kapcsán, amelyben kimondta a testület, hogy az uniós alapszerződés egyes előírásai összeegyeztethetetlenek a lengyel alkotmányos berendezkedéssel, ugyanis az uniós tagságból nem következik, hogy – s itt Varga Juditot idézem – „az Európai Bíróság felülírhatná a nemzeti alkotmányokat, vagy hogy Lengyelország teljes mértékben az Európai Unióra ruházta volna át szuverenitását”.

Annál is inkább, mert Macron kabinetje itt is az ever closer union, vagyis a(z általuk vezetendő) birodalmi Európa szellemében járt el Lengyelországgal szemben: Franciaország és Németország külügyminiszterei néhány hónapja közös közleményben álltak ki az Európai Bizottság mellett, amelyik heves támadást intézett a lengyel AB határozata ellen, szankciókat helyezett kilátásba, s többszörösen hangoztatta, hogy az uniós jog mindenben felette áll a tagállami jognak.

Mindebből feketén-fehéren látszik, hogy mi a terve Macronnak az Európai Unióval és a közép- és kelet-európai tagállamokkal. Ennek tudatában kell nekünk a lépéseinket megtenni a macroni koncepcióval szemben. De vajon honnan Macron elképesztő magabiztossága, amellyel már elnöki pályája kezdetén, 39 évesen kioktatta Putyint Ukrajna kapcsán, vállveregető stílusban beszélt Trumppal, később a NATO-t nevezte agyhalottnak?

A magyarázat nagyon egyszerű: soha ne feledjük a gyökereket, amelyektől nem olyan könnyű elszakadni (pláne, ha nem is akar az ember): Macron a Rotschild and Cie Banque bankházban kezdte befektetési bankárként, később résztvevője volt a Bilderberg-csoport összejöveteleinek, majd pedig villámgyors politikai karriert futott be nagyon fiatalon. És ne feledjük: Soros György örömét fejezte ki elnökké választása kapcsán. Ha valaminek vagy valakinek Soros papa örül, akkor nekünk ennek az ellenkezőjét kell tennünk.

Remélhetőleg jövőre, a francia elnökválasztás után Sorosnak nem lesz oka örülni. Ma­rine Le Pen vagy Éric Zemmour a mi emberünk, nem Macron.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Borítókép: Emmanuel Macron (Fotó: EPA/John Thys/POOL)