Mostanában gyakran bele lehet futni olyan véleményekbe, hogy a németek és az amerikaiak „teljesen meghülyültek”. Ezekkel a sommás odacsapásokkal – mint az ítélkezések jelentős részével – érdemes óvatosan bánni, már csak abból az egyszerű megállapításból kiindulva, hogy a németek és az amerikaiak között akadnak ilyenek is meg olyanok is, akár a magyarok vagy a burundiak közt. Ez nem az „egyrészt-másrészt kenegetés”, hanem maga a rögvalóság, a világ már csak ilyen. Házunk tájánál maradva még egy pillanatra, nálunk is felbukkant például egy egyén, aki a fideszes nyugdíjasok járvány általi megtizedelésében bízva rohanna a forradalomba (pontosabban a hatalomba), és még támogatói is akadnak szép számmal, mégsem repesnénk a boldogságtól, ha azt olvasnánk, hogy a magyarok en bloc idióták.

Amerikával, pontosabban az Amerikai Egyesült Államokkal kapcsolatban magam a kinyilatkoztatás legcsekélyebb szándéka, valamint a saját tévedhetetlenségembe vetett sziklaszilárd hit nélkül úgy vélem, hogy Közép-Európából, tehát óriási távolságból nézve már valóban nem az az ikon, amit tátott szájjal bámultunk a moziban a megszálló „szovjet” katonák vodkaszagú leheletével a tarkónkon, de azért korai lenne temetni. Nagy nemzet, túléltek már súlyosabb időszakokat is. Igaz, azóta gyökeresen megváltozott. A tömegkommunikáció és a média különböző leágazásainak legerősebb és leghangosabb részeiből az jön le a fogyasztónak, hogy az amerikai nép egy hajnalon kollektív lelkiismeret-furdalásra ébredt, és most szobrokat hajigálnak az óceánba. Arról már kevesebb híradás szól, hogy mindeközben Jack mit csinál Kentuckyban a pick-upja platóján. Gyaníthatóan élelmiszert szállít azoknak, akik lebunkózzák, de ez kevésbé érdekes.

Ténynek tűnik viszont, hogy az elmúlt három évben Amerika fele a szó szoros értelmében letérdelt. Egy rendőri intézkedésnek köszönhetően, melynek során meghalt egy George Floyd nevű fekete ember. Akinek a nevét egyébként ugyanúgy megjegyeztük, mint Martin Luther King tiszteletesét, holott lássuk be, ég és föld a különbség. A fekete emberért pedig nem fogok magyarázkodni, én még a Huckleberry Finnen és a Hairen szocializálódtam, ráadásul boomer vagyok és kinyírtam a Földet. Floyd halála után viszont azonnal békés tüntetések kezdődtek, majd miután eltakarították a romokat a felgyújtott városrészekből és a biztosítók kifizettek cirka kétmilliárd dollárt azoknak, akik rosszkor parkoltak vagy rossz helyen üzemeltettek kapucnis mackófelsőket és lapos tévéket árusító szaküzleteket, szárba szökkent a Black Lives Matter mozgalom, és a „csak az a jó ember, aki térdel” toleranciájának jegyében végső csapásként kifütyülték a magyar focistákat Németországban.

Mostanra azonban szűnni látszik a lelkesedés. Egy friss közvélemény-kutatás eredménye szerint a BLM-szimpatizánsok száma jelentősen csökkent annak ellenére, hogy befolyásos támogatóik (legalábbis nyilatkozatok szintjén) odavannak a lánglelkű harcosokért. A nyilatkozatok persze nem kerülnek semmibe, és alighanem addig folytatódnak majd, míg az egész el nem veszíti a trendi jellegét vagy a srácok be nem költöznek közvetlenül Roman Polanski egykori kecója alá. A felmérés legérdekesebb része azonban az, hogy mi okozta a rokonszenvindex csökkenését. Az valószínűsíthető volt, hogy Jack Kentuckyban nem változtatta meg az alighanem eddig is lesújtó véleményét, ő a hagyományoknak megfelelően szárazon tartotta a puskaport a hívatlan látogatók felbukkanásának esetére, reggelente meg beröffentette a traktort, benyomta a légkondit, és az ülés magasságából tett az eltörlés kultúrájára. Viszont és ugyanakkor a független és a latin szavazók véleménye megváltozott. A háttérben az bujkálhat orvul, hogy a latinók nem hülyék. Borotvaéles logikával rájöttek, hogy amennyiben BLM-ék és társszektáik ráunnak a fehér, angolszász, protestáns vér ízére, akkor ők következnek. Meg az ázsiaiak, a zsidók, a „hagyományos” feministák, majd végül, de nem utolsósorban a biciklisták. Egy másik logika, a „forradalom” logikája szerint ugyanis egy rendes, végigvitt „forradalom” felzabálja a saját gyerekeit is. A legvége valami miatt mindig az ember­evés, gondoljunk csak a néhai Mao elnök kulturális forradalmárainak hevületére.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)