A világpolitikában a nagyhatalmak szerepe geopolitikai szempontból is meghatározó. Fontosak a középhatalmak is – például Németország, Törökország, India, Brazília –, de a jelen állapotok szerint három nagyhatalom uralja a globális mezőnyt: az Egyesült Államok, Kína és Oroszország, bár utóbbi közép-nagyhatalommá zsugorodott az utóbbi évtizedekben – és éppen ez magyarázza meg részükről a mostani háború kirobbantását. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a három nagy mellett, fölött, mögött világosan jelen van a globális elit, vagyis a nemzetek feletti háttérhatalom, amely döntően befolyásolja a nagy hármas mozgását és stratégiáját is – de erről később.
Kiindulópontom az, hogy ha meg akarjuk érteni a nagy hármas mozgását, így az Ukrajna elleni orosz agresszió mögöttes körülményeit, közvetett kiváltó okait – amelyek persze nem mentik fel az orosz vezetést –, leginkább az Egyesült Államok, Oroszország és Kína elitjének lélektanát, beállítódását kell megértenünk.
Ami mindhárom országot hasonlóvá teszi, az éppen a nagyhatalmi, sőt birodalmi tudat. Mindhárman abból indulnak ki, ők arra hivatottak, hogy a világ vezető hatalmai legyenek, amelyek másokat irányítanak, mások felett uralkodnak, ha lehet, békés, de ha kell, erőszakos eszközökkel. Morál és agresszió közül csak addig választják a morált, amíg az nem veszélyezteti nagyhatalmi pozícióikat. Ha az veszni látszik, a morál – vagy ha tetszik, az emberi élet, az emberi méltóság alapjoga – jelentéktelenné, sokadlagossá válik az adott nagyhatalom elitjének szemében. A nagyhatalmi tudat azonban teljesen eltérő jellegzetességeket mutat fel a három ország/birodalom esetében.
Az Egyesült Államok egy önimádó, felületes nagyhatalom, mely immáron száz éve a világ urának képzeli magát. Önimádó, mert két megnyert világháború után meggyőződésévé vált, hogy egyedül ő alkalmas a világ vezetésére, ám egyben felületes, mert mindezt nem a kulturális, szellemi és civilizációs felkészültségére, magas színvonalú államvezetési képességeire alapozza, hanem a bizniszre, a dollár uralmára. Amerikáról mint fiatal országról jól tudjuk, hogy az első telepesek megjelenése óta létmódjának alapja a „business as usual”, az értékek egyetlen mércéje pedig az, hogy mennyi pénzed van.
Ráadásul Amerika a két világháború után megnyerte a hidegháborút is a Szovjetunióval szemben, s ekkor, a kilencvenes évek legelején rögtön megfogalmazódott bennük az egypólusú világ koncepciója, lásd Fukuyama híres – vagy inkább hírhedt – tézisét a liberális demokráciák végső győzelméről és a történelem végéről, természetesen az Egyesült Államok uralma alatt. Lóránt Károly idézte be egyik írásában Charles Krauthammer 1990-es, a Foreign Affairsben megjelent The Unipolar Moment című cikkét, illetve abból egy fontos részletet, amelyben a befolyásos szerző kifejti, hogy most évtizedekig – vagy az idők végezetéig – az Egyesült Államok által uralt, egypólusú világrend következik. Így ír: „Abnormális időket élünk. Ilyen időkben a biztonság iránti legjobb reményünk – ahogy a korábbi nehéz időkben is – Amerika ereje és elszántsága, az erő és elszántság, hogy Amerika vezesse az egypólusú világot, szégyenérzet nélkül fektetve le a világrend szabályait, és kikényszerítve annak betartását.”
Ám az Egyesült Államok már csak azért is alkalmatlan a világ urává válni – túl a mögötte álló háttérhatalmon, amelyik „keretezi” a működését –, mert végtelenül felületes, mondjuk ki: nem vette a fáradságot ahhoz az elmúlt évszázadban, hogy megismerje más kontinensek, más civilizációk, más vallások és kultúrák mint nemzeteket összekötő erők, hagyományok mindennél fontosabb szerepét. Az Egyesült Államok ebből a szempontból barbár birodalom, győzni akar, és nem megérteni. És éppen ezért nem győzhet hosszú távon. Ez valahol a mélyén tényleg a cowboymentalitás, a párbaj mint eszköz.
Oroszország a rendszerváltás után, Jelcin alatt lényegében a földön hevert, ám Putyinnal ismét felerősödni látszik, s vissza akar térni a nagyhatalmi státusba, ezt azonban az Egyesült Államok nem akarja megengedni. Az általuk vezetett világrend megbomlani látszik, s Oroszország az egyik kihívó, de itt van már a másik is, Kína, sőt igazából most már Kína a párbaj másik résztvevője. Az Egyesült Államok célja az, hogy Oroszországot visszaszorítsa a középhatalmi vagy annál is gyengébb geopolitikai státusba. Ezért vette át a hatalmat 2014-ben Ukrajnában, mert már Brzezinski, sőt Kissinger óta tudják, hogy ez meggondolatlan lépésre késztetheti az oroszokat, amelybe azután belerokkanhatnak. Tegyük hozzá: vagy nem.
Oroszország az Egyesült Államokkal szemben nem felületes és önimádó, hanem sértett nagyhatalom. Sértett, mert a náci birodalom önfeláldozó legyőzése óta elvárja, hogy az Egyesült Államok és a nyugati középhatalmak tekintélyüknek, súlyuknak megfelelően kezelje őt, cserébe elfogadja, hogy nem a világ ura, „pusztán” egy nagyhatalom a többi között. Sértett, mert a hidegháború befejezése után elfogadta Németország egyesítését, cserébe viszont a Nyugat nem tartotta be a szóban többszörösen elhangzott ígéretét, mely szerint a NATO nem terjeszkedik Kelet felé, nem vonja kétségbe Oroszország nagyhatalmi státusát és ezzel járó privilégiumait. És sértett, mert az Egyesült Államok látványosan provokálja azzal, hogy az ütközőzóna, sőt a mérleg nyelve szerepét játszó Ukrajnát az irányítása alá vonta, azt az Ukrajnát, amely az erős orosz legendárium szerint Oroszországhoz tartozott és tartozik Belarusszal együtt, s együttesen alkotják az „oroszságot” – persze a Kreml irányítása alatt.
Putyin tehát vélhetően azért döntött Ukrajna lerohanása mellett – ami semmilyen tekintetben sem menthető cselekedet –, mert történelmi tapasztalatai alapján úgy vélte, hogy végveszélybe került Oroszország nagyhatalmi státusa, s neki történelmi kötelessége ezt megakadályozni, s Oroszországot, illetve az oroszságot a régi állapotába visszahelyezni. Az oroszoknak, Putyinnak Ukrajna nem racionális megfontolások tárgya, hanem érzelmi kérdés is. A megoldás persze sohasem a háború, hanem a tárgyalások – ilyen lehetett volna a minszki egyezmény betartása és az autonómia megadása az oroszok lakta területeknek.
S végül itt van Kína, a türelmes és ravasz birodalom. Az ő lélektanuk alapjai a több ezer éves múltjukban, illetve a konfuciuszi, lao-cei tanokban rejlenek. A kínaiak hosszú távon terveznek, nem a jelen, hanem a jövő felé fordulnak, generációk, családok egymásnak átadott örökségében építkeznek, s hajlandók békésen kivárni, amíg az idő az ő irányukba fordul. Abban a régi hagyományban gyökereznek, amikor Kína mint mozdíthatatlan és hatalmas birodalom császáraihoz járultak a népek Ázsiából és Nyugatról is, és keresték a kegyeiket. Most sem kapkodnak: tudják, hogy az Egyesült Államok a fő ellenfelük, s az ellenfelük ellenfele, Oroszország ebből is fakadóan a szövetségesük, s ezért szolidárisak Putyinnal. Ukrajna kapcsán azonban bizonyos távolságot tartanak, mert ők már régen nem egy szoros kínai–orosz szövetségben gondolkodnak, hanem önálló tényezővé kívánnak válni, amelyik hosszú távon a világ urává válhat az Egyesült Államok gazdasági legyőzése által. Ebben egy túl szoros kínai–orosz politikai, katonai szövetség inkább hátráltatná őket, ezért tartanak távolságot, és kivárnak.
Nos, az önimádó, a sértett és a türelmes csatájában az orosz–ukrán háború végkifejlete, a rendezési folyamat vízválasztó lehet, ám a teljes képet csak akkor látjuk, ha a globális háttérhatalom szerepét is figyelembe vesszük.
A globális elit világkormányzást akar, ám ezt csak úgy érheti el, ha a nagyhatalmak elitjeit megnyeri magának és céljainak. Klaus Schwab világgazdasági fóruma már régen ezen dolgozik, a háttérben természetesen a legbefolyásosabb bankárdinasztiákkal és a többi globális intézménnyel. Ma az látszik, hogy Kína elit körei nem zárkóznak el a világkormányzástól, azzal a feltétellel, ha abban ők kiemelt szerepet kapnak. Az Egyesült Államok demokratái már eleve a „deep state” irányítása alatt állnak, Donald Trumpot elsöpörték az útból, így tehát Kína és az Egyesült Államok vezető körei készek a globális kormányzásra, viszont Putyin éppen az ellenkezőjét akarja: vissza akarja állítani a nagyorosz nemzetállamot, s ebbe nem fér bele a világkormányzás.
Megítélésem szerint ez a legfontosabb oka annak, hogy Oroszországot az Egyesült Államok demokrata héjái segítségével szét kívánja zúzni a globális elit, a nemzetek feletti háttérhatalom. Ezért figyeljük meg: Oroszországgal szemben a kollektív bűnösség elvét alkalmazzák, sorban büntetnek meg és tiltanak el, bélyegeznek meg olyan orosz művészeket, sportolókat, tudósokat, értelmiségeiket és persze gazdag embereket, akiknek semmi közük az egyébként valóban menthetetlen háborúhoz. Oroszországot el kell pusztítani, hogy jöjjön végre a világkormányzás?
A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója
Borítókép: A pusztítás nyomai egy orosz légicsapást követően Harkivban 2022. március 3-án. (Fotó: MTI/EPA/Szerhij Kozlov)
