A jogászi szakma mértékadó részét – értékrendtől függetlenül – megrázták azon teóriák, amelyek a baloldali összefogás győzelme esetén „feles többséggel” történő alkotmányozásra buzdítottak. Szíve joga minden kollégának az alkotmányos rendszer megreformálására sarkallni – de nem így!
Már csak azért is megdöbbentők voltak ezek az elképzelések, mert az alaptörvényre zúduló kritikák főképp abban merültek ki, hogy maga a megalkotás folyamata aggályos volt. Tudniillik a Fidesz–KDNP-pártszövetség élt (a baloldal megfogalmazásában: visszaélt) a parlamenti túlsúlyával.
A bírálatok tehát mintegy azt célozták, hogy egyetlen (akár szövetségesekből álló) politikai csoport ne alkotmányozhasson az ellenzék nélkül. Még akkor sem, ha a választópolgárok erre demokratikusan felhatalmazták.
A jogállamiságnak két megközelítése képzelhető el: a tartalmi és a formális jogállamiság. A rendszerváltozást meghatározó felfogássá, amelyet az Alkotmánybíróság is követett, az utóbbi vált.
A rendszerváltozás ugyanis a legalitás és legitimitás talaján ment végbe, egyfajta jogfolytonosság jegyében. Az elmúlt rendszer bűnöseinek felelősségre vonása főleg ezért nem történhetett meg. (Az Alkotmánybíróság emiatt semmisítette meg például a számonkérést érintő Zétényi–Takács-törvényt a 11/1992-es AB-határozatában, azzal érvelve, hogy jogsértéssel nem lehet korábbi jogsértést orvosolni.)
A jogállamba való átmenet jellegadó ismérve ugyanis az volt, hogy a meglévő jogszabályokat csak a már hatályos jogi normák alapján lehet egyre továbbfejleszteni. Ez a szerves fejlődés már a magyar történeti alkotmányt is meghatározta. Más kérdés, hogy a kommunista jogfosztó rezsimre helyes volt-e ezt alkalmazni. A békés politikai átmenet érdekében azonban ezen vezérelvet még a szocialista jogra nézve is úgymond szentnek és sérthetetlennek minősítették.
Nemzetközi összevetésben számos modell képzelhető el a „nehezített alkotmányozásra”, vagyis az ez irányú többletbiztosítékok kiépítésére. Szóba jöhet egy népakaratot tükröző (tehát igen arányosan, akár civil szervezetek részvételével megválasztott) alkotmányozó nemzetgyűlés megteremtése.
Egyetlen aggály, hogy ez a magyar nemzeti hagyományoknak nem felel meg, ellentétben a kétkamarás parlamenttel. Bölcs megoldás lenne ugyanis egy civil szférát, szakmai szervezeteket is integráló második kamara. Felvetődhet még az erősebb államfői vétójog vagy az alkotmánymódosítások nép általi megerősítése. Persze mindegyik ötlet mellett és ellene is szólhatnak érvek.
Érdekes, hogy szakmai körökben is a fentiek helyett inkább egy számarányában nehezített alkotmányozás verziójáról lehetett hallani. De mi a mindenki számára megnyugtató arány? Mondjuk a négyötödös követelmény? És hogyan értékeljük a helyzetet, ha egyszer egyetlen pártnak nyolcvanszázalékos többsége lesz a parlamentben?
A 2010-et követő politikai konstelláció (a kétharmados kormánytöbbség) olyan, új megvilágításba is helyezheti a korábbi alkotmányjogi összefüggéseket, amely szükségszerűen maga után vonhatja a régi konklúziók átgondolását.
Ráadásul 2012 januárjában hatályba lépett Magyarország alaptörvénye, amely – az 1949. évi XX. törvény helyét átvéve – hazánk új írott alkotmánya lett. Mindemellett Magyarország európai integrációja egyre inkább újszerű elvárásokat von maga után, továbbá az alaptörvényt ért támadások is önkritikus gondolkodásra sarkallhatnak bennünket.
Az más kérdés, hogy az önkritikát követően esetlegesen megnyugvással vehetjük tudomásul, hogy a hazai hatalomgyakorlási rendszer megfelel az elvont alkotmányosság kritériumainak.
Mindazonáltal az alkotmányjog tudományos következtetései „tértől és időtől” függetlenek, tehát ebben az értelemben a konkrét politikai helyzet nem írhatja felül a régen helytállónak tartott megállapításokat. Vagyis régen a mindenek garanciájának tekintett kétharmados követelmény teljesülését a konkrét pártviszonyok miatt nem intézhetjük el egy kézlegyintéssel.
E sorok írója többször levezette, hogy az egyes államok kormányformáit csak választási rendszerük függvényében tudjuk autentikusan megítélni. Egyes megközelítések szerint a választási rendszernek köszönhetően a jelentősen győzedelmeskedő (ötven százalék feletti listás eredményt elérő!) pártszövetség még jelentősebb súlyt kapott a parlamentben programja megvalósításához, és így a nép által legitimálva hajthatta végre igen hatékonyan céljait.
A kritikusok aspektusából nézve – a választási rendszernek betudhatóan – a nyertes jóval jelentősebb mandátumrészesedést kapott a társadalmi támogatottságánál. Magam kardinális kérdésnek ítélem, hogy 2010-ben a Fidesz–KDNP-listán abszolút többséget szerzett, és ezzel nyerte el a parlamenti helyek kétharmadát.
Az alaptörvény saját értelmezési hátterének deklarálta a történeti alkotmányunk vívmányait, a régi magyar jog vezérelve pedig – a klasszikus parlamentarizmus értelmében – a feles többség volt. Így tehát a kormányoldal az áttételesen helyrehozott jogfolytonosság alapján legitimálta a rendszerváltoztatásnál megteremtett még szigorúbb – kétharmados – követelményrendszert.
A rendszerváltoztatás (egyesek szerint túlzottan is) kompromisszumot kereső légkörében a majdani erőviszonyok vonatkozásában bizonytalan politikai pártok azért küzdöttek, hogy „többletbiztosítékokat” építsenek a hatalomgyakorlás gépezetébe.
Az összes országgyűlési képviselő kétharmadának támogatását igénylő alkotmánymódosítás mellett az úgymond kétharmados törvények meghozatalát a jelen lévő képviselők kétharmadának támogató voksához kötötték. 2012-ben ez a kategória a jogtörténeti hagyományainkban igen fontos „sarkalatos törvény” elnevezést kapta.
A hagyományos „feles” döntéshozatalhoz képest többletkövetelményeket támasztó organikus törvények először Franciaországban terjedtek el, majd ennek hatására Spanyolországban. Míg előbbi modellben főképp államszervezeti, utóbbinál túlnyomóan alapjogi kérdések tartoznak ezen tárgykörbe.
A spanyol alkotmánybíróság megszorítóan értelmezte az idesorolható kérdéseket. E két államban az „organikus többséget” az összes képviselő több mint fele jelenti. A minősített többség ez irányú követelménye hatott Portugáliára, Romániára, Moldovára és mintegy 25 államra még a világon.
(Említsük meg, hogy hazánkban a rendszerváltozáskor a mai sarkalatos törvényekhez képest léteztek alkotmányerejű törvények, amelyek az összes képviselő kétharmadának támogatottságát igényelték. Ez azonban abszurd módon lebénította a – mindenkori – Országgyűlés munkáját, és végzetszerűen vonta maga után az úgynevezett MDF–SZDSZ-paktumot. Nemzetközi kuriózumként a költségvetési törvény megszavazása is kétharmadosságot követelt meg, ami pedig a mindenkori kormánytöbbség mozgásterének legfontosabb terrénuma.)
Sokan a közéleti bírálók közül talán azt sem tudják, mi van szó szerint az alaptörvény szövegében. Lehetséges, hogy egyetlen konkrét megváltoztatandó normát sem tudnának említeni. Csupán a szerintük „nem konszenzusos” megalkotást kárhoztatják. De hogyan tudják feloldani ezt a logikai ellentétet?
A szerintük önkényes előzményre önkényes válasz dukál? Ha úgymond kiengedjük a szellemet a palackból, évtizedek múlva egy diktatúra akár erre is alapozhatja majd önkényes jogalkotását. Egyetlen következetes magatartás képzelhető el…
Rá kell világítanunk, hogy egy formahibás jogalkotás – feles többséggel való alkotmánymódosítás – esetén a köztársasági elnök nyilván nem írhatja alá a kérdéses normát, hanem az Alkotmánybíróság elé utalja. Ha pedig az államfőt is le akarnák váltani – ahhoz is alaptörvény-módosításra lenne szükség, amit eljárási hiba esetén szintén nem írna alá a köztársasági elnök. A kör bezárult.
Nem azért kellene küzdeniük az említett szakembereknek, hogy az alkotmányozás ne lehessen egyetlen pártszövetség terrénuma? Nem a megnyugtató konszenzust kellene keresni, esetleg egy még több biztosítékkal körülbástyázott alkotmányozás megteremtésével? Mert ha a feles többséggel való alaptörvény-módosítás (vagy -alkotás) elfogadhatósága mellett érvelnek egyesek a legnagyobb határozottsággal, mit szólnának ugyanők, ha a Fidesz – nem kétharmaddal nyerve – elkezdene 51 százalékos parlamenti többséggel alkotmányozni?
A szerző alkotmányjogász-professzor
Borítókép: Az Országgyűlés plenáris ülése 2021. december 2-án (Fotó: MTI/Soós Lajos)
