Meg is lett az eredménye.

Április 3-án a nemzeti erők kiütéses győzelmet arattak. A Fidesz meggyőző, vitathatatlan szavazattöbbséggel megszerezte a parlamenti mandátumok bő kétharmadát és bejutott a Mi Hazánk, a 2016 előtti Jobbik eszmei örököse.

Ez így együtt kőkemény lecke a Gyurcsányékkal lepaktált neojobbikosoknak. Sikerült parlamenti képviselőik számát drasztikusan csökkenteni, nemzeti céljaikat hiánytalanul feladni, korábban eszmeileg erősen lecövekelt pártként értékrend, ideológia és program nélkül maradni. Mert a szociális demagógia Jakab Péter által ismételgetett üres lózungjai nem pótolhatják mindezeket.

Ha az ember piros-fehér-zöld zászlót lobogtatva szövetséget köt a megmaradt magyar szuverenitást de facto megszüntetni akaró, az Európai Egyesült Államok disztópiáját nyíltan hirdető DK-val, akkor csak azok maradnak mellette, akik a legegyszerűbb logikai ellentmondás felfogására is képtelenek. Ők pedig szerencsére elég kevesen vannak. Alighanem kevesebben, mint ahány ember szükséges egy párt parlamentbe való bejutásához. Igen, meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy ha a Jobbik önállóan futna neki a következő választási megmérettetésnek, és elvágná a pártot a DK-hoz kötő, életet adó köldökzsinórt, a megszűnés szélére sodródna.

Most ott áll egy maroknyi hitehagyott nemzetáruló, egy akarnok paprikajancsival, egy szánalmas pojácával az élen, szövetségben a balliberális globalista erőkkel, miközben az általuk megtaposott zászlót egy másik párt emeli fel.

A kiütött ellenfél még mindig kába, fekszik a földön, már arra sem jutott ereje, mint 2018-ban, amikor minden alap nélkül csalást kiáltott. Viszont fel fognak kelni, és négy év múlva újra arról fog szólni a választás, mint idén: Magyarország magyar országként való megmaradásáról. Nem véletlenül mondta a jobboldal megannyi szakértője és politikusa, beleértve a régi-új miniszterelnököt, hogy jó lenne végre egy olyan választás, amikor nem a lét a tét, hanem a magyar jövőt különféle ideológiák mentén, de a magyar közösségi érdekek jegyében alakítani igyekvő programok versenyeznek. Mint ahogy az a szovjet tankok árnyékában lezajlott kommunista hatalomátvétel előtt természetes volt.

Az ellenzéki térfélen most jobb híján a sületlenségeiket mantrázzák a gyűlöletpropaganda győzelméről, a pálya lejtéséről meg arról, hogy a magyar társadalom többsége nem adta voksát a Fideszre. Miközben a napnál is világosabb, hogy a normalitás, a felelős gondolkodás bizonyult erősebbnek az ő propagandájuknál, amit terjesztettek fű alatt, NGO-kon keresztül, a közösségi médiában, a tévében és a világhálós portálokon. S hogy milyen, nem lebecsülendő hatékonysággal, arról híven tanúskodik a gyermekvédelmi népszavazáson leadott több mint másfél millió érvénytelen szavazat.

Az 5-6 százaléknyi igenre nincs mit mondani, ennyi beteg embert sajnos kitermel ez a beteg kor. De milliós nagyságrendű magyar állampolgárnak fontosabb volt a politikai program és vízió nélküli, csak és kizárólag a kormányzat elleni gyűlölettől és hatalomvágytól mozgatott ellenzék iránymutatására hallgatni, mint a józan eszére.

Ez a kórkép világosan kirajzolja a következő négy év legfőbb feladatát: minden törvényes eszközt be kell vetni a globalista tudatmosás ellen, az óvodától az egyetemig, az övékéhez hasonló civil háló építésétől a közösségi portálok által biztosított szűk mozgástér kihasználásán át a hagyományos médiáig.

A minapi fényes győzelemhez az összefogás és összetartás, a közös értékrend, a mindenki által felfogható és azonosulásra késztető magyar jövőkép, a céltudatos, kőkemény munka mellett hozzájárult egy kivételesen alkalmatlan ellenfél is, amelynek kommunikációja tankönyvi példája lehetne annak, hogy miként lehet elbizonytalanítani, rosszabb esetben elriasztani a saját híveket és ezzel egy időben motiválni az ellenfelet. 

Hozzájárult a háborús helyzet és az arra adott, különösen rossz ellenzéki reagálás. A háború árnyékában az emberek többsége ösztönszerűen biztonságra vágyik, amit a választók nem meglepő módon a kormány „stratégiai nyugalomra” intésében és nem az ellenzék kardcsörtetésében találtak meg.

Hozzájárult végül a programnélküliségen túl az ellenzék katasztrofális emberanyaga. De semmi garancia nincs arra, hogy négy év múlva ugyanilyen szerencsés lesz a csillagállás, hogy ezt a szedett-vedett társaságot a tényleges ellenfél, a globális pénzhatalmi világelit nem szervezi újra, s nem állítja hatékonyabb csatarendbe.

Ez adatott: nemzetközi ellenszélben a nemzetépítés mellett a tudatmételyezők ellen is folyamatosan harcolni kell, akkor is, ha a legfőbb fronton, a világhálón a feltételek egyenlőtlenek, övék a pálya, övék a szurkolói háttérzaj, és egyelőre ők állapítják meg a menet közben is tetszésük szerint módosított szabályokat.

A felnövekvő generációk jelentős része a közösségi médiából tájékozódik, mely arcátlanul, törvénytelenül, saját szabályait sem betartva cenzúráz. Elég csak arra utalni, hogy jobboldali véleményvezérek oldalainak tiltása és törlése mellett minden ok, sőt hivatkozási alap nélkül egyszerűen lekapcsolták a választások előtt a Mi Hazánk Facebook-oldalát. E fórumok tevékenységének törvényi keretek közé szorítása még hátravan.

Ha a Kárpát-medencében töltött több mint ezeregyszáz esztendő után azt szeretnénk, hogy további évezredekre tekinthessünk előre, nincs más út, mint a kulturális honfoglalás, amit Kövér László néhány éve a Kurultájon beígért, a felnövekvő nemzedékek nemzeti szellemben való felnevelése, a magyar történelmi folytonosságérzés és öntudat helyreállítása.

Más szóval a győzelem a lelkekért folytatott háborúban.

A szerző jogász, politológus

Borítókép: a Kossuth téren rendezett állami díszünnepség résztvevői az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulóján, 2022. március 15-én (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)