Márton Áron, Erdély áldott emlékezetű püspöke több ízben is rámutatott a liberalizmus és a bolsevizmus közös vonásaira. Az egyházi elöljáró, akinek életútja, következetes, megtörhetetlen kiállása a legnemesebb eszmék mellett példa lehet minden magyar számára, kivételes politikai gondolkodó is volt egyben. Ebben a kérdésben sem tévedett. Az említett két ideológia rokonsága megragadható a hagyományellenességben, a profán messianizmusban, s abban, hogy mindkettő ellenséget lát az egyházban, a vallásos hitben és a nemzeti gondolkodásban.
Ma, amikor a woke-idiotizmus, a „cancel culture”, az LMBTQXYZ-őrület tombol tőlünk Nyugatra, a mi védősáncaikat is ostromolva, amikor az állítólagos rasszizmusellenesség jegyében térdeltetik le az embereket egy gyárilag rasszista szervezet, a Black Lives Matter előtt, amikor a radikális iszlámot, a világ leigázásáról szóló harci ideológiát a béke vallásának mondják, amikor az európaiság zászlaja alatt számolják fel az európai kultúrát és menedzselik kontinensünk lakosságcseréjét, azt láthatjuk, hogy a bolsevisták örökösei szoros szövetségben lépnek fel a liberalizmus örököseivel.
Örökösökről beszélek, hiszen a globalizmus helyi lerakata, a helyi társadalomból vétetett, de az egész világot gyarmatként kezelő háttérhatalom megbízottjaiként, komprádorként tevékenykedő magyar ellenzék erőinek nem sok közük van a kommunistákhoz és a liberálisokhoz. Nem mintha ezek az eszmék ne lennének társadalom- és emberellenesek, ne hatná át őket a „társadalommérnökség”, a tűzzel-vassal való népboldogítás szükségképpen katasztrófába torkolló igyekezete.
A kérdés is komolytalannak tűnik, de számít ezeknek az embereknek egy pillanatig is az az értékrend, amivel a liberalizmus hódító útjára indult a XVII. században? Az ideológiailag semleges állam, a szólásszabadság, sajtószabadság, az egyén önkiteljesítési lehetőségeinek biztosítása, a sokat emlegetett emberi és polgári jogok? Számít ezeknek a magyar munkavállaló védelme a globális kapitalizmussal szemben?
Ha megnézzük, miket beszéltek, miként szavaztak az elmúlt 12 évben, azt láthatjuk, hogy minden fontos kérdésben nemcsak a magyar nemzeti érdek, de az egyes emberek primér érdekei ellen is voksoltak, legyen szó határkerítésről, kvótaellenes alkotmánymódosításról vagy családtámogatásról. Avattak ezzel szemben szivárványszínű BLM-szobrot, felléptek a gyermekvédelmi törvény ellen, azt minden alap nélkül homofóbnak bélyegezve, átvették egy az egyben a Nyugaton terjedő devianciakultuszt.
Meg is lett az eredménye.
Április 3-án a nemzeti erők kiütéses győzelmet arattak. A Fidesz meggyőző, vitathatatlan szavazattöbbséggel megszerezte a parlamenti mandátumok bő kétharmadát és bejutott a Mi Hazánk, a 2016 előtti Jobbik eszmei örököse.
Ez így együtt kőkemény lecke a Gyurcsányékkal lepaktált neojobbikosoknak. Sikerült parlamenti képviselőik számát drasztikusan csökkenteni, nemzeti céljaikat hiánytalanul feladni, korábban eszmeileg erősen lecövekelt pártként értékrend, ideológia és program nélkül maradni. Mert a szociális demagógia Jakab Péter által ismételgetett üres lózungjai nem pótolhatják mindezeket.
Ha az ember piros-fehér-zöld zászlót lobogtatva szövetséget köt a megmaradt magyar szuverenitást de facto megszüntetni akaró, az Európai Egyesült Államok disztópiáját nyíltan hirdető DK-val, akkor csak azok maradnak mellette, akik a legegyszerűbb logikai ellentmondás felfogására is képtelenek. Ők pedig szerencsére elég kevesen vannak. Alighanem kevesebben, mint ahány ember szükséges egy párt parlamentbe való bejutásához. Igen, meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy ha a Jobbik önállóan futna neki a következő választási megmérettetésnek, és elvágná a pártot a DK-hoz kötő, életet adó köldökzsinórt, a megszűnés szélére sodródna.
