idezojelek

Csalóka Emmanuel Macron előnye

A franciák elégedetlenségének jele, hogy tízből több mint heten az elnök ellen szavaztak.

Szőcs László avatarja
Szőcs László
Cikk kép: undefined

Lassú víz partot mos. Aki már a 2002-es francia elnökválasztást is követte, jól emlékezhet az egész Európán végigfutó sipákolásra amiatt, hogy a konzervatív Jacques Chirac mellé nem a szocialista Lionel Jospin, hanem a radikális jobboldali Jean-Marie Le Pen került be a második fordulóba. Voltak, akik orrukat befogva mentek szavazni Chiracra, akit szintén utáltak, de mégsem annyira, mint Le Pent, akit gyűlöltek.

Ma, húsz évvel később ott tartunk, hogy az idős politikus lánya, Marine Le Pen bejutása a második fordulóba már papírforma a hivatalban lévő elnökkel, Emmanuel Macronnal szemben az április 24-i döntő kör előtt. Lemaradása alig négy százalékpont. Az Ötödik Köztársaság életét hatvan éven keresztül meghatározó két nagy erő, a gaulle-ista jobbközép és a Szocialista Párt vasárnap estére gyakorlatilag megsemmisült az urnáknál. Charles de Gaulle, Jacques Chirac és Nicolas Sarkozy a kétségbeesett helykeresés jegyében rendszeresen átnevezett – most éppen Köztársaságiaknak hívott – pártjának jelöltje, a teljesen jellegtelen Valérie Pécresse öt százalékot sem ért el. Francois Mitterrand és Jacques Delors pártjának indulója még ennyit sem: Anne Hidalgónak, Párizs főpolgármesterének a két százalék is magasnak bizonyult. Ez azt jelenti: az európai intézményrendszerek, így az Európai Parlament két legnagyobb pártcsaládja, a néppárt és a szocialisták a margóra szorultak az unió – Németország után – második legfontosabb tagállamában. Igen komoly átrendeződés jele ez; Magyarországról mi a francia politikát már a 2024-es európai parlamenti választásokat, valamint a következő brüsszeli vezetés összetételét is szem előtt tartva nézzük.

Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Emmanuel Macron sem lehet éppen elégedett. A britek uniós kilépésével, valamint Angela Merkel visszavonulásával felismerte azt az űrt, amely Európa trónján számára keletkezett, hogy egy szinttel a brüsszeli főudvarmesterek, Charles Michel és Ursula von der Leyen fölé ülhessen. Az élet úgy hozta, hogy Macronnal az élen éppen Franciaország az EU soros elnöke az elmúlt évek, talán évtizedek legsúlyosabb külpolitikai válsága, az orosz–ukrán háború idején. Így a francia elnöké a hálátlan feladat, hogy Európát jelentős külpolitikai tényezőnek tüntesse fel, miközben az uniós országok jelentős része a NATO tagjaiként határozza meg a Nyugat lépéseit.

A háború a francia kampányban is szerepet játszott, és befolyásolhatta a szavazókat: noha a választásnak még nincs vége, úgy tűnik, a változtatásnak nem kedvez a puskaporos hangulat. (Az egy héttel ezelőtti magyar és szerbiai választások is a hatalmon lévők sikerét hozták.) Elemzők még számos cikket írhatnak arról, hogy a majd két hét múlva ismert francia eredményben mekkora szerepe lesz a háború, illetve az azt közvetlenül megelőző koronavírus-járvány kezelésének. De tény, hogy Macron a szavazatát leadó franciák harminc százalékának bizalmát sem tudta elnyerni, a mindösszesen 47 millió választópolgárból pedig tízmillióan sem szavaztak rá.

Óriási az elégedetlenség: a franciák bőven több mint fele kifejezetten radikális (jobb- vagy baloldali) jelöltekre szavazott, teljesen másnak képzelve a jövő Franciaországát, mint a jelenlegit. Annak függvényében azonban eltér az álláspontjuk, hogy elsősorban a globális tőke túlhatalmától, a munkajövedelmeknek a tőkejövedelmekhez képest riasztó alárendeltségétől szabadulnának-e meg, vagy a bevándorlást állítanák-e le előbb.

Mindenesetre tízmilliók látják úgy, hogy a jelenlegi helyzet nem tartható fent. Az insécurité (általános bizonytalanság) és a précarité (létbizonytalanság) francia alapszavak: a kisember – és egyre inkább a középosztály – félelmének a kifejeződései. A francia polgár fél az elszegényedéstől, az elszabaduló áraktól (köztük a rezsidíjaktól), a járványtól és a háborútól, az Európán kívüli bevándorlástól (korábban persze a lengyel vízvezeték-szerelőtől is), az ezzel arányosan megnövekedett bűnözéstől, attól, hogy a muszlim bevándorlót el kell tartania, miközben az országát szép lassan lecserélik olyan iszlám kalifátusra, amelyről Michel Houellebecq és Laurent Obertone írt népszerű, Magyarországon is olvasott disztópiákat.

Nem véletlen, hogy Éric Zemmour, ez az ígéretes értelmiségi, az elnökválasztás végül negyedik helyen végzett felfedezettje a „Hogy Franciaország Franciaország maradjon” feliratú pulpitusnál köszönte meg a bizalmat mintegy két és fél millió szavazójának, és szólított fel egyben – minden taktikai nézeteltérésük mellett – Le Pen támogatására a második fordulóban. Zemmour és Le Pen szavazói egy kisebb jelölt, a kilencedik helyen végzett Nicolas Dupont-Aignan híveivel együtt alkotják azt a korábban elképzelhetetlen nemzeti-szuverenista tábort, amely újult erővel ostromolja az Élysée-palotát, és nem zárható ki, hogy már április 24-én csodára lesz képes. 2002-ben még az idősebb Le Pen kevesebb mint ötmillió szavazójából európai botrány lett. A teljes képhez persze hozzátartozik, hogy a választásra jogosultak száma húsz év alatt hatmillióval nőtt Franciaországban. Csak Macron elnökségének öt éve kétmillió új bevándorlónak engedett szabad utat.

Látni kell ugyanakkor, hogy Macron a status quót védelmező tábora és az elégedetlenek radikális baloldali része összezár Le Pennel szemben. A mérsékelt jelöltek és híveik a vasárnap éjjeli eredményvárókon egymás szájából vették ki a szót, hogy a szélsőjobboldali, „rasszista” fenyegetéssel riogassanak. A figyelemre méltó harmadik helyen végzett jakobinus néptribun, Jean-Luc Mélenchon rajongói pedig annyira komolyan vették mesterük felhívását Le Pen ellenében, hogy „Égessük fel a jobboldalt!” és „A fiatalok útját állják a nemzeti fasisztáknak, a Le Pen dinasztiának!” jelszavakkal törtek-zúztak, gyújtogattak az éjjel Bretagne-ban. A sztálini és a trockista gyökerű kommunistákat is számolva mintegy kilencmillió francia voksolt most a szélsőbalra. Mindösszesen húszmillióan tehát valamely radikális jelöltre szavaztak, Macron kevesebb mint tízmilliójával szemben – mégpedig az ilyenkor megszokott óriási intézményi és médiaellenszél dacára.

Macron egyébként zseniálisan kitalált és felépített politikai termék. Válasz a hagyományos pártokból való kiábrándultságra: nem a párt adta őt, hanem ő a pártot. Van benne egy csipetnyi liberális, egy kis baloldali és némi nemzeti pátosz – éppen annyi, hogy sehol ne horgonyozzon le, de ne is taszítson tömegeket. A franciák szeretik a hasukat. Ha lehet politikusokat ételekhez hasonlítani, Macron olyan, mint a nizzai saláta: könnyű, nem megosztó, bármikor fogyasztható. Le Pen a cassoulet, a babos egytálétel, benne minden jóval, hússal és növénnyel, amit a francia vidék terem, de megfekszi egyesek gyomrát. Mélenchon a fűszeres marhahúsgolyók arab módra – ízletes vacsora, különösen most, ramadánkor, de nem annyira francia. Az elnökválasztás második fordulója még nyitott kérdés, mindenesetre ezek közül az ételek közül a nizzai saláta szavatossága jár le leghamarabb.

Borítókép: Emmanuel Macron (Fotó: EPA/John Thys/Pool)

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right
BORBÉLY ZSOLT ATTILA avatarja
BORBÉLY ZSOLT ATTILA

Biztató összefogás Erdélyben

Huth Gergely avatarja
Huth Gergely

Embert ügyvédjéről, Magyar Pétert Bárándy Péterről...

Novák Miklós avatarja
Novák Miklós

Szoboszlai Dominik: újra itt a farsang!

Szőcs László avatarja
Szőcs László

Negyven évünk Soros Györggyel

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.