Példaképeket, hősöket kereső kamaszként mindenesetre hamar rátaláltam – már csak titkokkal körüllengett, furcsán korai halála is felkeltette a kíváncsiságomat. És persze a megalkuvást nem tűrő, igazságkereső alakja, hiszen Csengey Dénes jelentette számomra a nagybetűs politikust.

Ha ismernék, melyik helyét kereső, a világot megváltani akaró kamasznak ne lenne vonzó Csengey ma is?

Az a Csengey, aki a hetvenes évek szürkeségére visszaemlékezve többek között ilyeneket írt az Egy nemzedéki napló töredékei című művében: „Vörösmarty, Ady, később Nagy László verseit mondogattam magamban védekezésül, miközben haladtam mondjuk a vasárnap délutáni korzón, ahol nem átallottak fagylaltozni, főtt kukoricát enni, padokon ülve nevetgélni a permanens forradalom résztvevői; nemzedéktársaim pedig táskarádiót hallgattak, lányokat kísértek, egyre nagyobb hengerűrtartalmú motorokat bőgettek, ahelyett, hogy összenéztek volna velem, s együtt felborogattuk volna a padokat, betiltottuk volna a fagylalt meg a főtt kukorica árusítását, kiáltványokat intéztünk volna a megszégyenített tömeghez.”

Nem volt tudatos, de mivel nincsenek véletlenek, mégiscsak érdekes, hogy majdnem napra pontosan a halála huszadik évfordulóján adtam le a róla, illetve az életében nagy törést jelentő négyigenes népszavazásról szóló szakdolgozatomat.

Akkor, a húszas éveim közepén még távolinak tűnt az a harmincnyolc év, mely neki adatott. De most, amikor már családos emberként, maholnap harmincnyolc évesen ismét előveszem ­írásait és hallgatom a róla szóló visszaemlékezéseket, most igazán húsba vágó a szembesülés. Ennyi, ennyi volt az élete!

Akkor halálával egy fiatal feleséget és két kisfiút hagyott itt, hogy a rengeteg barátról, tisztelőről ne is beszéljünk. Persze az is lehet, nála más mértékegységet kellene alkalmazni. „Talán ő annyi idő alatt, amennyi számára megadatott, élt annyit, mint más százéves koráig. Mindig azt éreztem benne, hogy sűrűbben éli meg a pillanatokat. Egy percben neki mindig több óra volt” – emlékezett rá Kubik Anna az egyik róla szóló dokumentumfilmben. Halálakor három napig nem keresték budai albérleté­ben – felmerült az idegenkezűség és az öngyilkosság is.

Utóbbi persze inkább sárba rántó céllal, ahogy azt az eltávozó legnagyobbakkal teszik a még élő legkisebbek.

„Öngyilkos lett, jelentette ki nem titkolt kárörömmel egy hátul összegumizott hajú, szakállas kultúrsuhanc, s én csaknem összeverekedtem vele érted, miattad, magamért. Magunk miatt. A generációnk emlékére, amelyik természetes halállal múlik ki 38 évesen” – írta róla a halála után pár nappal Vígh Sándor a Pesti Hírlapban.

Érdemes meghallgatni kisebbik fiának, a most szintén a harmincas évei közepén járó, a Cseh Tamás Archívumban kutatóként tevékenykedő Csengey Balázsnak a visszaemlékezését. Ő is határozottan kizárja az öngyilkosságot, de az idegenkezűséget is. A veszteséget feldolgozni nagyon hosszú folyamat volt neki gyerekként, mondja Mező Gábornak A hálózat című műsorban, ugyanakkor Csengey Balázs is arról beszél, hogy édesapja életvitelében „maximálisan benne volt” a korai halál. Hiszen háromszor annyit élt, mint más 38 év alatt. S a cigaretta is szóba kerül. A napi három doboz, vagy még több. Ehhez kapcsolódóan pedig egy kedves emlék. Édesanyjának, Ferencz Melindának mindig sok dolga volt esténként, így alvás előtt a fiúknak csak rövid meséket olvasott Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmeséjéből. Ám ha édesapjuk otthon volt, ő a leghosszabb meséket olvasta, akár órákon át. Gyerekként ez nekik óriási élmény volt, édesanyjuknak pedig szintén nagy öröm – mert Csengey Dénes addig sem dohányzott.

Csengey Balázs végül fájó szívvel azzal nyugtáz: „ez a sors így volt megírva”.

Borítókép: Csengey Dénes (Forrás: YouTube)