A budapesti Nemzeti Színházban játszó beregszászi magyar társulat a háború kirobbanása miatt rekedt a fővárosban. Ezért játszhatják a Tótékat a budapesti Nemzeti Színházban. Ha nem lennének itt, a beregszászi társulat férfi színészeit már besorozták volna és a kelet-ukrajnai frontra küldték volna őket.

A beregszászi társulat harminc éve járja Kárpátalját, sőt az egész Kárpát-medencét: ha nem Beregszászon, azaz otthon játszanak, akkor „tájolnak” Kárpátalja településein vagy vendégjátékra jönnek Magyarországra. Hajnali indulás, hosszú buszút úttalan utakon, próba és előadás. Aztán újra be a buszba, és éjszaka haza. 2022. február 24-én azonban minden megváltozott. A Nemzeti Színház beszámolója szerint aznap Tisza­kécskére tartott a csapat. Örkény Istvántól a Tóték volt műsoron a helyi művelődési házban. Már átjutottak az ukrán határon, amikor a senki földjén érte őket a hír: Oroszország megtámadta Ukrajnát, kihirdették a hadiállapotot. Úgy döntöttek, nem fordulnak vissza, lejátsszák az előadást. Örkény darabja a zsarnokságról és a háborúban kiszolgáltatottak sorsáról szól – aznapra aktuálisabb darabot nem kaphattak volna a tiszakécs­keiek. A klasszikus abszurd tragédia része megelevenedett, a háború ugyanis a legabszurdabb emberi élethelyzet.

A szorongás, a háborús félelem, a halálfélelem felfoghatatlan, ellenőrizhetetlen, emberileg feldolgozhatatlan abszurditások forrása. A legszélsőségesebb paradox élethelyzetek alakulnak ki, az emberi természet, a teremtett természet legnagyobb ellentmondása a háború. A kárpátaljai színészek és anyaországi kollégáik a takarásban, játék közben is a telefonjukat bújták, hitetlenkedve és rémülve olvasták a háborús híreket. Úgy döntöttek, Pestre jönnek tovább. Pár nap múlva amúgy is esedékes volt a Nemzetiben egy Tóték. Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója, aki a beregszászi társulat alapítója és a Tóték rendezője, azonnal átalakította a Nemzeti márciusi műsorát, és több előadást tűzött ki. A jegyek pillanatok alatt elfogytak. A Nemzeti Színház munkatársa, Kornya István beszámolója szerint az előadás a színházi szakma, sőt az egész magyar társadalom szolidaritási ünnepévé változott.

A beregszászi társulatot még a szovjet időkben alapította Vidnyánszky Attila, 1993-ban már a független Ukrajnában kezdték meg működésüket. A beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházban, mai hivatalos nevén a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színházban a kijevi főiskolán tanult színészek első, aztán a második csoportja is nyomorúságos körülmények között dolgozott évekig. Volt ugyan színházuk, csak játszani és próbálni nem lehetett benne, mert beázott a tető, nem volt fűtés. Aztán szintet léptek: már egy ócska Ikarusszal járták Kárpátalját az előadásaikkal, hogy eljussanak mindenhova, ahol magyarul értenek. És turnéztak Svédországtól Grúziáig, Moszkvától Nancyig. Egyik első díjukat a mostani háborús hírekben gyakran szereplő Herszon fesztiválján kapták. Fennállásuk 25. évfordulójára magyar állami támogatással felújították az egykori Arany Oroszlán szálló épületében működő színházat.

A színház egyesít. Az egyes előadások egyediek, megismételhetetlenek. Minden rendező, minden színpadi színész a múló pillanatnak dolgozik, alkot, a taps és az elismerés is elmúlik, a pillanat nem maradandó. A színházi fényképek, videók, a próbafolyamatról készült felvételek csak dokumentálják a színházat, de valójában nem tudják megőrizni. A közönség befogadása, csendes sóhajai, nevetése, mély hallgatása – amiért a színdarab létrejött – nem őrizhető meg, elszáll. A megértett és átélt pillanat a színház varázslata, ami nem megismétlődik, hanem – jó esetben – újra létrejön. Olyan, mint az élet. Erről az életszerű színházi pillanatról beszélt a tavaly áprilisban elveszített Törőcsik Mari Bérczes László beszélgetőkönyvében: „Tudja, szoktam mondani, hogy volt öt-hat estém. Most már, hatvan év színpad után talán hét-nyolc is. Amikor a véletlen, a csillagok állása, a Jóisten tudja, mi által elrepül az előadás. Mindig mindent meg kell tenni, hogy ez megtörténjen, de nincs rá garancia, hogy ez az ember életében akár egyetlenegyszer is összejön. Ritka kincs.”

Adja a Jóisten, hogy ez a ritka kincs megmaradjon Beregszászon, a színház és vele a magyarság is tovább élhessen Kárpátalján! A háborús pusztítás és félelemkeltés közepette ha a bátorság és a szülőföldhöz való ragaszkodás engedi, úgy kell tenni, mint Berecz András meséjében az apja szőlőjét őrző harmadik fiú. Megfigyeli, hogy a seregélyek pusztítják a szőlőt, ráadásul olyan ügyesek, hogy hiába pattog az ostor, két ostorcsapás között tovább lopják, dézsmálják a termést hol innen, hol onnan. Aztán kap egy furulyát ez a jóravaló legény, és olyan nótát talál rajta, amitől a seregélyek egybegyúródnak, felszállnak, és a szőlő felett eszeveszetten addig táncolnak, amíg a bűvös dallam szól. A legény szakadatlan fújja, így eshet meg, hogy kutya világban mégis az ember szüretel, nem a seregélyek.

A szerző újságíró

Borítókép: A beregszásziak Tótékja (Fotó: Kurucz Árpád)