A Jászai Mari Színészház előterében, az épület történetét ábrázoló képeket nézegetve várom a találkozást a társulat tagjaival. Itt biztosított szállást a színészház működtetője, az OMSZI Intézményfenntartó Közhasznú Nonprofit Kft. a Magyar Teátrumi Társasággal közösen az anyaországban rekedt színészeknek. Napok óta telt ház és vastaps fogadja a színtársulat Örkény István műve alapján színpadra állított Tóték című előadását a Nemzeti Színházban, amelyet egyébként Vidnyánszky Attila rendezett még Beregszászon. Amint az igazgató megtudta, mi történt velük, nemcsak szállást, de fellépési lehetőséget is ajánlott nekik. Átrendezte a Nemzeti Színház műsorrendjét, beillesztve darabjukat a repertoárba. A közönség pedig nyitott szívvel fogadta őket, már a további előadásokra is elkelt minden jegy. A társulat szerint szívszorító feladat számukra a játék. Mint mondták,
a sors furcsa fintora, hogy a Tóték ebben a borzalmas helyzetben különösen aktuális, a szemükben pedig teljesen más megvilágítást nyert a darab.
Egy korábbi nyilatkozatban olvasható, hogy Vidnyánszky Attila rendezése nem egy valamikori háborúról vagy általában a háborúról szól, hanem konkrétan a második világégést idézi meg, Örkény szellemében. – Ez teszi hitelessé a történetet – véli a rendező, aki a téboly ívét egészen a jelenkorig rajzolja meg. A háborús katonadalok után kommunista indulók szólnak, majd a Dallas című amerikai sorozat szignálja utal arra, hogy a pusztítás korokon átível. Csak az eszközök és módszerek változnak. A színtársulat három színésznője érkezett a találkozónkra. A levegőben kimondatlanul is ott volt a háború borzalma, szemükben a fájdalom, az aggodalom. Elfogódottan kezdtük a beszélgetést. –Be volt tervezve néhány előadás Magyarországon is és otthon is – kezdte kálváriájuk történetét Gál Natália.
A háború kitörésének napján Tiszakécskén volt egy előadásunk. Reggel buszra szálltunk, elindultunk a határra. Ott kaptuk a hírt, hogy talán kitört a háború. Nem tudtuk, mit tegyünk. Visszafordulni nem volt lehetőség, és elutaztunk, ahogy ígértük, Tiszakécskére. Hiszen mi művészek vagyunk, és a művész nem rombol, hanem épít. Ez mindig híd ember és ember között, nemzet és nemzet között.