A lényeg mégis csak az, hogy Pajor Tamás remek beszélgetős sorozatába sorra hívja a magyar rockszcéna hírességeit. Láttam Lukács Lászlót, Fenyő Miklóst, FankaDelit és a többieket. Harmincéves újságírói pályám alatt tucatnyi műsorban kérdeztem, válaszoltam, és bevallom, egy idő után már szűknek éreztem a kínálatot. Remek dolog, hogy leül két politikus egymással szemben, mondanak mindenfélét, középen pedig ott a műsorvezető, aki szintén igyekszik néha valamit közbekottyantani. Pajor egy kicsit másképp tette fel a lécet.
Tetszik, ahogyan őszintén, érdek és előítélet nélkül kérdezi beszélgetőtársait, ahogyan az is, hogy kendőzetlenül, mégis empatikusan elmondja véleményét is a szóban forgó témákról.
Így aztán kiderül, mit gondol valójában a saját szövegeiről a Tankcsapda frontembere, Fenyő Miklós Istenről is beszél, FankaDeli pedig például arról, miért jobb és más ma hetven ember előtt fellépni, mint régen ötvenezer előtt. Nem sorolom a részleteket, akit érdekel a téma, hozzáférhet a beszélgetésekhez. Azonban – ha már publicista az ember – arról is elgondolkodom, mennyi esélyük volt úgy harminc-harmincöt, vagy akár tíz éve ezeknek az örömbeszélgetéseknek. Ha jobban tetszik: arról tűnődik az ember, hogy Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek-e, vagy mi, emberek hisszük csupán, hogy a sorsunk csak jelen idejű lehet, és életünk kereteit nem tördelheti szét a múló idő?
Mert honnan indult útjára a Tankcsapda? Hogyan alakult meg, hogyan nőtt naggyá ez a debreceni vagány gyerekekből álló banda? Vajon Lukács Laci gondolta volna a rendszerváltozás előestéjén, amikor elosztották a hangszereket, mert lelkesebbek voltak, mint amennyire muzsikálni tudtak, hogy tíz éven belül a Kárpát-medence egyik legjobb zenekara lesznek? Fenyő Miklós – akit hosszabb hajú, szakadt, rocker gyerekként is mindig bírtam – 1982- ben úgy festett volna, mint aki 2022-ben is aktív zenészként dolgozik? És FankaDeli, akit mindenféle fasisztának lehordott a baloldali sajtó, manapság (is) intelligens, érző és udvarias beszélgetőtársa a felkészült kérdezőnek?
Hogy mindez kiderült, nemcsak az ő személyes érdemük. A velük kapcsolatos szakmai és magánéleti részletek felderítése Pajor Tamásnak köszönhető, aki nemcsak kérdez, de gondolkodik is. Tényleg: nem lehetne így televíziózni, rádiózni?
A biztos napi muníció helyett valódi anyaggal töltekezni, a műsoridő pergetése helyett a valóság körül kutakodni?
Kicsit rugaszkodjunk el Pajor Tamás személyétől: amiről itt írunk, régen alapvetésnek számított a magyar sajtóban, hírközlésben. A nézők milliói nem valami bogárevő-vetkőzőalázós műsorra szaladtak be a tévé elé, hanem Egri János Elmebajnokság című műsorára. És igen, tízből hat ember tudta volna az utcán, hogy mi Görögország fővárosa, és mikor volt a tatárjárás. Értem, hogy megváltozott a világ, de – sajnos – mi magunk is megváltoztunk, az pedig már nemcsak hiba, de bűn is. A tisztesség és a tudás ugyanis nem avítt kategória, valójában a hányavetiség és tiszteletlenség hullik ki az idő rostáján, bármennyire is kapaszkodna hajszálgyökereivel az örökkévalóságba. Fogalmam sincs, ki volt Szent Ágoston korában a legjobb athéni vagy római humorista, mert az ő mondásaik és vicceik nem maradtak ránk, szemben az ágostoni intelemmel: „Az igazság pedig azt mondja nekem: ég és föld és bármely anyag nem lehet a te Istened! Saját természetünk is ezt magyarázza; akinek szeme van, láthatja, hogy az anyag mindig kisebb a részben, mint az egészben! Azt mondom neked, lelkem: magad is több vagy te ezeknél! Mert a hozzád tartozó test tömegét te tartod fönn azzal, hogy életed, ugyanezt test a testtel meg nem teheti. Az Isten pedig neked is élet-éltetőd!”
Rövid földi létünk két legnagyobb rákfenéje az emberi gonoszság és az idő elfecsérlése elleni harc.
Ha te is belépsz a folyóba, választanod kell. A közszereplés sem más, mint a segíteni akarás és az állandó besározódás közötti folyamatos imbolygás. Hol ez, hol az kerekedik felül, de maga az ember nem változik. Hol tisztábbak, hol sárosabbak vagyunk, mégis Ádám maradunk Az ember tragédiájából, védtelen teremtmény, aki látja a bajt, érzékeli a teendőket, de a maga erejéből képtelen a változásra. Aki ezt nem látja: magába szerelmes. Ha nem magába, akkor pedig egy ideológiába. Ha abba sem, akkor pénzt és hatalmat akar. Vagy mindent egyszerre. Ádám hisz, agitál, csalódik, megsemmisül, aztán kezdődik újra minden. Korokon, évszázadokon át változatlanul folyik az emberi színjáték. Szellemi, lelki szintünktől függően vagy a nyers harcot, vagy az intellektuális helytállást tartjuk helyesnek, modelleket követünk, de nem a magunk rendszabályai szerint élünk. Aztán amikor rájövünk, hogy a lényeg az ima, a nyugalom és a felkészülés a végtelenre, ezek a „célok” már nem is tűnnek olyan fontosnak. A hosszú kamaszkor lezárul. Elmúlik a káromkodás, marad a fütyörészés. A jókedv, a csend, a hasznos elfoglaltságok, a tartalmas élet. A feltételek nélküli hit a családban, a nemzetben, a jóakaratú emberekben. A rácsodálkozás természetes és teremtett dolgainkra. Apró, de mély nyomok a hóban, sok mosoly és alapvetően szűk mezsgyén járás a saját kertünkben.
Imádkozni nem a végén kell!
