A magyar ember nemcsak szereti a saját népmeséit, de ragaszkodik is hozzájuk. Amikor régebben egy Facebook-bejegyzésemben felvetettem, hogy Apponyinak tulajdonítanak pár olyan mondatot, amelyet vélhetően soha nem mondott Trianonról, hatalmas felzúdulás támadt. Az olvasók többségét egyáltalán nem érdekelte, hogy nincs eredeti forrás, hogy az Apponyi-vallomás valósággal magától támadt, senki nem tudja, mikor és hol hangzott el, jegyezték fel. Csak az számított – és ezt le is írták –, hogy a magyarság közös hiedelmeit megmásítani, megcsorbítani, elbitorolni rettenetes bűn. Akár igaz, akár nem igaz a sztori, számukra a népmese a támpont. Mert abban jó hinni, a valósághoz vezető ösvényen viszont hosszú és fáradságos az út, nagy erőfeszítést, a vezérelt szerencse felszítását, vagyis munkát követel az embertől.

A futballszurkoló nyilván mindenütt egyforma, gondolom, a vesztes mérkőzés után szokásos a szöveg, hogy az életben nem jövök többet ebbe a stadionba, aztán egy héttel később megint ott vagyunk. Csakhogy a magyar szurkoló érzelmi kitágulása példátlanul nagy, a legkomorabb, legreménytelenebb gyásztól az őrjöngő jókedvig mindenre képesek vagyunk. Amivel nem is lenne gond, ha az állandósult keserű legyintés, hogy papot ide, meghalt a magyar futball, vagy az elbizakodott hit, hogy mostantól mindenkit legyőzünk a világon, kifejezné a helyzetünket. Merthogy a valóság mégiscsak az, hogy amikor Rossi a válogatottal ilyen eredményeket ér el, vagy a Ferencváros magánál erősebb csapatokat is elbúcsúztat évek óta, akkor időről időre legyűrjük a valóságot. Hiszen a számok, a statisztikák és a közös tudás szerint nekünk nem ott volna a helyünk, ahova jelenleg tartozunk. Szerintem viszont pontosan ott vagyunk, ahol jelenleg tartunk, mert a labdarúgás legfőbb csodája, amit minden labdaszedő is tud: a labda gurul, ki tudja, hol áll meg, olykor pedig a kicsi minden előzetes várakozás ellenére legyűri a nagyobbat. Akárcsak a való életben, nemde?

Munka nélkül azonban sehol sem lennénk. Kíváncsi vagyok, valaki utánajárt-e valaha, hogy Rossi kapitány mennyit, milyen mélységben, milyen minőséggel dolgozik ezért a válogatottért? Hogy a Ferencváros edzői stábja, Rebrovval vagy Csercseszovval az élen, milyen erőfeszítéseket tett a sikerért? Nos, a válasz talán nem is bonyolult. Csakhogy az elvégzett munka, az embertelen erőfeszítés, a jó értelemben vett fanatizmus nem látszik a tribünről. S ahogyan a saját életünkben, a futballban sem hihetjük, hogy a szerencsét nem kell vezérelnünk. Valójában a szerencse – és ezt jól jegyezzük meg – egyáltalán nem létezik. Csak akkor születik meg a semmiből, amikor valakik erőt gyakorolnak, amikor a versengésnek el kell dőlnie. Ilyenkor, a vezérlés hatására Fortuna dönt: a siker pedig azok mellé szegődik, akik jobban akarnak győzni a másiknál.

Valamikor egy válogatott labdarúgónk mesélte, hogy a magyar csapatok már az öltözőfolyosón elveszítették a meccset. Megnézték az ellenfél olaszok, németek, angolok dresszét, hajviseletét, mozgását, magabiztosságát, és úgy érezték, ezt a meccset soha nem nyerhetik meg. Mindenben hátrányban voltunk már az elejétől fogva, és már akkor feladtuk a csatát, amikor a két csapat felállt a középkezdéshez. Az utóbbi években azonban végleg kiléptünk ebből az árnyékból. A globalizmus jobban közelíti egymáshoz a labdarúgókat, már nincs ismeretlen ellenfél, ismeretlen világsztár. Ma az a helyzet, hogy a bátrabb győz. Nem a gazdagabb, nem az elkényeztetett, nem a celeb, hanem az, aki a labdarúgást a legkomolyabban veszi. A munka, a gyakorlás, az elvégzett feladatok, a túlóra, az önként vállalt fejlődés, a hihetetlen fizikai munka teljesítése, a lelki hátrány leküzdése, a társért érzett felelősség győzteseket farag a látszólagos vesztesekből. Csak ennyi a titok. És persze hogy nem csak a fociról szól ez az írás, és nem is a művészetekről. Hanem nagyjából mindenről, ami az ember elé akadályként tornyosul, és amelynek legyőzéséhez hit, erő és munka szükséges.

Borítókép: A magyar labdarúgó-válogatott énekli a himnuszt a labdarúgó Nemzetek Ligája Magyarország–Anglia győztes mérkőzés után (Fotó: Nemzeti Sport/Árvai Károly)