Azt mondja a híres csellóművész, hogy életében már ötven szerzőtől játszott darabot. Holott – teszi hozzá hamiskás mosollyal – sokan el sem hiszik, hogy összesen akad ennyi mű erre a hangszerre. Mindenesetre, zárja szavait, a lényeg, hogy vezérelt szerencse nélkül elveszik a művész, elhalkul az alkotó, talán átmenetileg, talán örökre.

A futball természetesen éppen annyira hasonlít a csellózásra, mint az egyik műalkotás a másikra – vagyis teljesen. Ha a művész valóban az életet mintázza meg a maga eszközeivel, és a történet mögött rendre felfeslik a valóság szövete, akkor a futball valóban művészeti ág, mégpedig a legnagyszerűbb a világon. Nem mondom, hogy minden bedobásról a saját életem fordulópontjai jutnak eszembe, de állítom, hogy a futball nem csak sport, pláne nem játék. Komédia, tragédia vagy tragikomédia kilencven percben, néha hosszabbítással, olykor büntetőrúgásokkal a végén. Valahogy úgy, ahogyan mindannyiunk élete…

Meggyőződésem továbbá, hogy mondjuk Végh Antal vagy Moldova György a Kádár-rendszerben többek között azért lehetett olyan sikeres, mert futballtárgyú írásaikban az olvasó mindig felismerte a másodközlést. Ahogyan Hofi futballpoénjai sem nyilván csak a focistákról szóltak. Abban a társadalomban persze, amelyet mélységesen áthatott annak emléke, hogy pár éve még a világ legjobb csapata volt a magyar válogatott, a futballgondolkodás magától értetődött. Nem kellett elmagyarázni a párhuzamok lényegét, ahogyan a szabályokat, a mérkőzések lélektanát, az erényeket, a hibákat sem. Ugyanakkor a labdarúgás elsőrendű eszköz a társadalmi indulatok felkorbácsolására vagy megszelídítésére, ezt a tényt pedig minden gondolkodó politikus tudta és tudja, legfeljebb nem veti be saját használatú eszközként.

Gond csak akkor van, ha a vezérelt szerencse hiányzik a végelszámolásnál. Ha tényleg azt gondoljuk, hogy munka nélkül lehetségesek a nagy győzelmek, ha elhisszük, hogy a lelketlennek pontosan annyi az esélye, mint a lelkesnek.

Amikor a józan ész eltűnik az arénából, akkor a nép különféle hiedelmek rabságába esik. Pontosan ugyanúgy, mint nagy történelmi csatavesztések idején, a képzetek elhomályosítják a vezérelt szerencse fontosságát. Elterjednek, majd kiirthatatlanul közöttünk fészkelnek a népmesék, amelyek Görgei „árulásához” és a többi történelmi kényszerképzethez hasonlóan a legegyszerűbb magyarázatot kínálják a felnövekvő nemzedékeknek. Ilyen például, hogy az 1938-as döntőt azért veszítettük el, mert Dietz Károly szövetségi kapitány titokban megegyezett az olaszokkal (hogy az olaszok akkor játékerőben, taktikailag jobbak voltak, érdektelen). Hogy 1954-ben Puskásék Mercedesekért adták el a döntőt a nyugatnémeteknek (holott legalább tizenkét oka volt a vereségnek, és ha a fele nem következik be, mi győzünk). Vagy hogy 1986-ban a KGB titkos szereket adott be a magyar válogatottnak a 0-6 előtt (holott Mezeyék egyszerűen túledzették a csapatot, és az oroszok ellen egyébként sem játszottunk soha eredményesen).

A magyar ember nemcsak szereti a saját népmeséit, de ragaszkodik is hozzájuk. Amikor régebben egy Facebook-bejegyzésemben felvetettem, hogy Apponyinak tulajdonítanak pár olyan mondatot, amelyet vélhetően soha nem mondott Trianonról, hatalmas felzúdulás támadt. Az olvasók többségét egyáltalán nem érdekelte, hogy nincs eredeti forrás, hogy az Apponyi-vallomás valósággal magától támadt, senki nem tudja, mikor és hol hangzott el, jegyezték fel. Csak az számított – és ezt le is írták –, hogy a magyarság közös hiedelmeit megmásítani, megcsorbítani, elbitorolni rettenetes bűn. Akár igaz, akár nem igaz a sztori, számukra a népmese a támpont. Mert abban jó hinni, a valósághoz vezető ösvényen viszont hosszú és fáradságos az út, nagy erőfeszítést, a vezérelt szerencse felszítását, vagyis munkát követel az embertől.

A futballszurkoló nyilván mindenütt egyforma, gondolom, a vesztes mérkőzés után szokásos a szöveg, hogy az életben nem jövök többet ebbe a stadionba, aztán egy héttel később megint ott vagyunk. Csakhogy a magyar szurkoló érzelmi kitágulása példátlanul nagy, a legkomorabb, legreménytelenebb gyásztól az őrjöngő jókedvig mindenre képesek vagyunk. Amivel nem is lenne gond, ha az állandósult keserű legyintés, hogy papot ide, meghalt a magyar futball, vagy az elbizakodott hit, hogy mostantól mindenkit legyőzünk a világon, kifejezné a helyzetünket. Merthogy a valóság mégiscsak az, hogy amikor Rossi a válogatottal ilyen eredményeket ér el, vagy a Ferencváros magánál erősebb csapatokat is elbúcsúztat évek óta, akkor időről időre legyűrjük a valóságot. Hiszen a számok, a statisztikák és a közös tudás szerint nekünk nem ott volna a helyünk, ahova jelenleg tartozunk. Szerintem viszont pontosan ott vagyunk, ahol jelenleg tartunk, mert a labdarúgás legfőbb csodája, amit minden labdaszedő is tud: a labda gurul, ki tudja, hol áll meg, olykor pedig a kicsi minden előzetes várakozás ellenére legyűri a nagyobbat. Akárcsak a való életben, nemde?