Egy csodálatos, gyönyörűséges, mesebeli menetelés végén kikaptunk kettő nullra az olaszoktól. Én ezt borítékoltam, azon egyszerű oknál fogva, hogy az olaszok még ebben a kialakulós új formájukban is jobbak, mint pökhendiék (angolok, németek) együtt.
Ja, fociról beszélek, Nemzetek Ligája. Ilyesminek kellene egyébként nagyjából lennie az Európai Uniónak is, nemzetek ligájának a föderatív agyrém helyett, ahol majd egy belga városkából szeszélyes asszonykák megmondják egy hatvanmilliós országnak, az európai kultúra bámulatos összhangzatának, hogy hová szavazzanak, mert különben dühbe jönnek, és merik még azt is közölni, hogy megvannak a módszereik.
Tisztára, mint a bolsevikok. Élükön Ursula von der Leyennel, akinek olyan előélete van, hogy az valami elképesztő, és akihez csak az általam humora és eleganciája miatt is mélységesen tisztelt Navracsics Tibornak van türelme. Olaszországról gondolkodom, a csodáról magáról, az európai kultúra egyik fő letéteményeséről. Mert az történt, hogy egy röpke kilengéstől eltekintve hosszú évek óta nem jártam második lelki hazámban, most meg mégis sor kerülhetett rá. Az édes élet úgy hozta, hogy az ottani választási kampány finisében.
Állok tehát egy autogrillben egy espressóért, és az Io sono Giorgia című könyvet lapozgatom. Meloni, persze, de még dinnyék nélkül, ám azért nőnek tűnik. Olyan igazinak, valódinak. Még pár nap, és ő lesz Olaszország első női miniszterelnöke. Fivéreim és nővéreim. Forza, avanti, allora. Van nálam egy számítógép, de elő sem veszem.
Csak napokkal később értesülök arról, hogy Zelenszkij sokkot kapott. Viszont az alvászavaromnak hála, néha belövöm a tévét éjszakánként a szállásokon, hallgatom a nyelvet.
