Magam soha nem voltam háborúban, még annak közelében sem. Arról, hogy pontosan mi történik egy fegyveres konfliktusban, korábban újságok hasábjain olvashattunk vagy híradók tudósításaiból értesülhettünk. A régmúlt dolgairól pedig idősebb hozzátartozók beszámolóiból szerezhettünk tudomást. A modern korban, a technikai kütyük segítségével azonban olyan videófelvételeket is láthatunk, amelyek képben és hangban teljes mértékben visszaadják a háború borzalmait. Nekem ez a tizennégy másodperc, ez a szívszaggató sikoltozás egy cezúra, egy éles határ lett az életemben, ami miatt egy pillanatra magam is ott voltam a megtámadott Kijevben.
Biztos vagyok benne, hogy miként rám, úgy mindenkire, aki megtekinti a videót, nagy hatással van a felvétel. Kötelezővé is tenném minden olyan érintett számára, hogy nézze, hallgassa meg, aki tett azért, hogy ez a háború kitörjön – és még inkább azért, hogy hónapok óta folytatódjon. Minden olyan állam vezetőjével meghallgattatnám a nő fájdalmas, kétségbeesett sikoltozását, aki bármennyi fegyvert is szállított Kijevnek, és aki ezzel nem azon dolgozik, hogy minél hamarabb béke legyen Ukrajnában. Megnézhetnék a videót Moszkvában, de ugyanúgy Washingtonban, Londonban, Párizsban és Berlinben, illetve sok más, Ukrajnának fegyvert szállító országban is! Bár az 1990 előtti államszocializmusok idején az a mondás járta, hogy a békét fegyverrel kell megőrizni, én nem hiszek ebben. Mint ahogy abban sem, hogy a békét újabb és újabb fegyverszállításokkal kell elérni. A békét nem harctereken, hanem tárgyalóasztalnál szokták megkötni, és ha valahová öntik a fegyvereket, ott sokkal inkább vérfürdő lesz, mint nyugalom.
