Az elmúlt napokban hírek szólnak arról, hogy ötpárti állásfoglalást készít az Európai Parlament (EP) Magyarország uniós támogatásaival kapcsolatban.
Eszerint az EP felszólítja majd a bizottságot, hogy a helyreállítási alapból (RRF) hazánk részére elvileg járó mintegy háromezermilliárd forintnyi támogatásvesetében a források Magyarországtól való visszatartására tegyen javaslatot az Európai Tanácsnak.
Az indok az, hogy amíg be nem bizonyosodik, hogy hazánk előrehaladást ért el a korrupció visszaszorítása, illetve a jogállamiság terén, addig nem szabad jóváhagyni ezeknek az EU-s forrásoknak a folyósítását.
Az Európai Parlament, amely a napokban ünnepli hetvenesztendős fennállását, ez esetben is a saját és az EU intézményeinek tekintélyét ássa alá.
Az EP-nek alapvetően ahhoz kellene hozzájárulnia, hogy az unió intézményei a megbízható irányítás kiszámíthatóságát és biztonságát mutassák meg, és ezáltal megteremtsék azokat a kereteket, amelyek között a tagországok, az európai polgárokat képviselő kormányok biztonságosan és folyamatosan mozoghatnak, és legelsősorban saját állampolgáraik érdekeit szem előtt tartva, de az uniós közösség számára is gyümölcsöző módon fontos eredményeket érhetnek el.
2009-ben a Deutsche Welle megkeresésére Klaus Haensch, a német Szociáldemokrata Párt (SPD) képviselője, 1994 és 1997 között a parlament elnöke azt hangsúlyozta: „A frakciók, valamint a többség meghatározott kérdéskörök mentén alakul ki.”
Egy másik német szociáldemokrata, Hans-Peter Martin EP-képviselő szerint a parlamentnek még mindig túl kevés joga van. A lobbisták és a bürokraták sok döntést befolyásolnak.
Jacki Davis, a brüsszeli székhelyű European Policy Center munkatársa szerint: „Minden egyes szerződéssel – Maastrichttól Amszterdamon át Nizzáig – a parlament új jogokat és hatalmat szerzett különböző politikai területeken.”
Mára már csak az agrárpolitika, a külpolitika, az igazságügyi politika és az egészségügyi rendszer van kizárva a parlament hatásköréből.
Elmúlt azóta tizenhárom év, és az EP helyzete és megítélése nem lett átláthatóbb. Többször felmerült a gyanú, hogy EU-s politikusok nagyvállalatok fizetett lobbistáiként végzik feladataikat az uniós szerveknél – tanácsadásért és lobbitevékenységért másodjövedelemre szert téve.
Magyarország és a hazánkban tombolni vélt korrupció egyik legfőbb kritikusa, Guy Verhofstadt volt belga kormányfő, aki a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE) képviselőcsoportnak volt az elnöke 2009 és 2019 között, azóta pedig az Európa Megújul (Renew Europe) tagja, szintén érintett korrupciós botrányban.
2010 és 2016 között – amikor EP-képviselőként is dolgozott – igazgatósági tag volt egy offshore céget is működtető cégcsoportban, évi hatvanezer euróért. A brüsszeli jövedelembevallások rendkívül felületesek, ezért a politikus pénzügyi helyzete korántsem átlátható, azonban – saját bevallása szerint is – a képviselői fizetésén túl még három vállalattól (Sofina, Exmar, APG) és az EIPA (European Institute of Public Administration) nevezetű intézettől származik jövedelme.
Elmar Brok, a német CDU EP-képviselője pénzt szedett be a parlamenti látogatóitól, hogy fedezze a költségeket, úgy, hogy ezen összeget a parlamenttől is visszaigényelte, ezzel két év alatt tizennyolcezer eurót vett fel jogellenesen. Brok éveken át dolgozott – szintén tanácsadóként és lobbistaként – a Bertelsmann német médiaóriásnak.
Verhofstadt ügyéhez hasonló botrányba keveredett a liberális svéd volt EP-képviselő, Cecilia Wikström, aki a parlamenti és a LIBE bizottsági munkája mellett két, adócsalásba keveredett cég vezető tisztviselőjeként, az igazgatótanács irányító tagjaként is dolgozott.
Az uniós biztosoknak a jövedelembevallás mellett egy érdekeltségi nyilatkozatot is ki kell tölteniük, de Sztella Kiriakídisz korrupciós botránya rámutatott, hogy itt sincs valódi számon kérhetőség.
A Barroso-bizottság idején kezdeményezték, hogy antikorrupciós jelentéseket adjanak ki minden tagállamról. Ez egyszer történt meg, majd, még mielőtt szokássá vált volna, elálltak ettől.
Ne feledjük azt sem, hogy a szerződések alapján az EU-s intézmények közötti kapcsolatot elsősorban nem a hierarchiának, hanem az együttműködésnek kell jellemeznie. Régebben például az Európai Parlamentet és a tanácsot a hagyományos, kétkamarás nemzeti törvényhozások két kamarájához hasonlították. Pedig az eltérés elég egyértelműnek látszik a nemzeti törvényalkotóktól, főszabályként ugyanis sem a parlamentnek, sem a tanácsnak (Miniszterek Tanácsa) nincs jogalkotási kezdeményezési jogköre. A közösségi ügyekben ez a jogkör kizárólag az Európai Bizottság mint az EU végrehajtó hatalma számára van fenntartva.
Az Európai Parlament (többsége) nem törekedhet arra, hogy az Európai Unióról szóló szerződés 14. cikkében rögzített jogalkotási és költségvetési hatáskörén túlterjeszkedjen.
