Az idén is hagyományosan november 3-án kezdődött meg a magyar tudomány ünnepe, amely már régóta nem csupán e jeles napra korlátozódik, hanem egész novemberben tart. Azt bizonyára nem csak a tudomány és a történelem iránt érdeklődők tudják, hogy miért éppen november 3-án ünnepeljük a magyar tudomány napját: 1825-ben ezen a napon ajánlotta fel a pozsonyi diéta kerületi ülésén gróf Széchenyi István birtokainak egyévi jövedelmét egy, a magyar nyelvet ápoló tudós társaság megalapítására. A korszakalkotó – a reformkor szimbolikus nyitányaként számontartott – esemény centenáriumán Berzeviczy Albert, az MTA elnöke joggal jelentette ki: „mi szokva vagyunk – éspedig helyesen – ezt a korábbi időpontot tekinteni az Akadémia születésnapjának, annál is inkább, mert így még szorosabban csatoljuk Akadémiánk történetét Széchenyi dicső nevéhez”.

Ezt a hagyományt elevenítették fel két és fél évtizede, amikor a magyar tudósok millecentenáriumi világkonferenciájának kezdeményezésére az akkori kormány november 3-át a magyar tudomány napjának nyilvánította, a rendelet szövege azonban nem tartalmazta, hogy miért pont erre a napra esett a választás. Az sem derült ki, hogy ez a nap nem kizárólag a „legnagyobb magyar” legendás felajánlása miatt különleges dátuma a magyar tudományosságnak. Hogy milyen másik nevezetes, korszakalkotó esemény történt ezen a napon? Nos, 1823. november 3-án egy huszonegy éves hadmérnök tiszt levelet írt Temesvárról az édesapjának, a marosvásárhelyi református kollégium matematika- és fizikatanárának. A levélben nem kevesebbet állított, mint hogy „semmiből egy ujj más világot teremtettem; mindaz, valamit eddig küldöttem, tsak kártyaház a toronyhoz képest”. Kijelentette, hogy – a párhuzamossági axiómát vizsgálva – felfedezte az abszolút geometria elméletét, bebizonyítva, hogy a több mint kétezer éves euklideszi geometria a lehetséges mértanoknak csupán egyik, speciális esete.

A levelet Bolyai János írta, Németh László szerint Petőfi és Bartók mellett a legnagyobb magyar név. 1903 januárjában, Bolyai születésének centenáriumi ünnepségén, Kolozsváron így méltatta báró Eötvös Loránd, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke a nagy magyar matematikust: „Valljuk be őszintén, mi is arra a távolabb, de nagyobb s el nem évülő dicsőségre törekszünk, amely Bolyainak adatott, mert tudjuk, hogy csak az az igazi tudomány, amely világra szól; s azért, ha igazi tudósok és – amint kell – jó magyarok akarunk lenni, úgy a tudomány zászlóját olyan magasra kell emelnünk, hogy azt hazánk határain túl is meglássák és megadhassák neki az illő tiszteletet.”

Egy másik akadémiai elnök, a világhírű agykutató Szentágothai János az 1977. decemberi Bolyai-megemlékezésen ezt mondta róla: „A magyar nép géniusza – a tudomány területén – a legmagasabb fokon Bolyai Jánosban öltött testet.” Eric T. Bell skót származású matematikus és író pedig úgy fogalmazott, hogy Bolyai abszolút geometriája a kopernikuszinál is nagyobb fordulatot jelent az egyetemes gondolkodásban. Nem csoda, hogy 1831-ben megjelent fő műve, az Appendix 2009-ben az UNESCO Világemlékezet nevű listájára, vagyis a szellemi világörökség virtuális panteonjába került.

Ha a világ emlékezetére méltó Bolyai János neve és műve, akkor nekünk, magyaroknak is illik rá emlékezni és emlékeztetni. Mégpedig éppen november 3-án, azon a napon, amikor találkozik és kiegészíti egymást a legjelentősebb magyar tudós és a Magyar Tudományos Akadémiát alapító „legnagyobb magyar” géniusza. Igaz, van már egy nap, amelyen Bolyai előtt tisztelegnek: szeptember 15-e, az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj ünnepélyes díjátadója.

Az idei Bolyai-napon Freund Tamás akadémiai elnök idézte a kutatási ösztöndíj névadóját: „Nincs egyéb dics s érdem, mint a mások művelődése és boldogsága előremozdításának tudatából eredő beljutalom.” Az akadémia huszonöt évvel ezelőtt azzal a céllal alapította meg a kutatási ösztöndíjat, hogy a legmagasabb érdem, a beljutalom mellett külső megerősítést, elismerést és ösztönző támogatást adjon a fiatal kutatóknak a tudományos pályaív posztdoktori szakaszában. A Bolyai-ösztöndíj az elnök szerint hidat képez az akadémikusok és a fiatal kutatói generáció között, hogy e belső hídon való átkeléskor, s majd utána is együtt építhessenek külső hidat a társadalom, mások szolgálata felé.