Egy másik akadémiai elnök, a világhírű agykutató Szentágothai János az 1977. decemberi Bolyai-megemlékezésen ezt mondta róla: „A magyar nép géniusza – a tudomány területén – a legmagasabb fokon Bolyai Jánosban öltött testet.” Eric T. Bell skót származású matematikus és író pedig úgy fogalmazott, hogy Bolyai abszolút geometriája a kopernikuszinál is nagyobb fordulatot jelent az egyetemes gondolkodásban. Nem csoda, hogy 1831-ben megjelent fő műve, az Appendix 2009-ben az UNESCO Világemlékezet nevű listájára, vagyis a szellemi világörökség virtuális panteonjába került.

Ha a világ emlékezetére méltó Bolyai János neve és műve, akkor nekünk, magyaroknak is illik rá emlékezni és emlékeztetni. Mégpedig éppen november 3-án, azon a napon, amikor találkozik és kiegészíti egymást a legjelentősebb magyar tudós és a Magyar Tudományos Akadémiát alapító „legnagyobb magyar” géniusza. Igaz, van már egy nap, amelyen Bolyai előtt tisztelegnek: szeptember 15-e, az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj ünnepélyes díjátadója.

Az idei Bolyai-napon Freund Tamás akadémiai elnök idézte a kutatási ösztöndíj névadóját: „Nincs egyéb dics s érdem, mint a mások művelődése és boldogsága előremozdításának tudatából eredő beljutalom.” Az akadémia huszonöt évvel ezelőtt azzal a céllal alapította meg a kutatási ösztöndíjat, hogy a legmagasabb érdem, a beljutalom mellett külső megerősítést, elismerést és ösztönző támogatást adjon a fiatal kutatóknak a tudományos pályaív posztdoktori szakaszában. A Bolyai-ösztöndíj az elnök szerint hidat képez az akadémikusok és a fiatal kutatói generáció között, hogy e belső hídon való átkeléskor, s majd utána is együtt építhessenek külső hidat a társadalom, mások szolgálata felé.

Örvendetes, hogy a mai magyar tudóstársadalom kiemelt figyelmet fordít a tehetséges fiatalok kiválasztására és támogatására. Bolyai János nem volt ilyen szerencsés – kora és környezete, amelyben élt, méltánytalanul bánt vele, nem ismerte fel igazi nagyságát sem emberi, sem tudományos téren. Boldogtalanul, betegeskedve, magányos különcként vegetált élete második felében, és Marosvásárhelyen a legnagyobb elhagyatottságban híres apja, Bolyai Farkas után három és fél évvel távozott az élők sorából. Egy francia matematikus ezt mondta róluk: „Kételkedem, hogy Erdély sok olyan jelentős fér­fiút termett volna, mint a két Bolyai, és a tudomány szeretetének hiányában saját nemzetük iránt érzett szeretet kellene, hogy ösztökélje a magyarokat a velük való foglalkozásra…”

Mindezek alapján azt hiszem, nagyon is indokolt és méltó volna, hogy az 1823. november 3-án kelt korszakalkotó Bolyai-levél bicentenáriuma alkalmából jövőre Bolyai-emlékévet kezdeményezzenek, szervezzenek Magyarországon és Erdélyben a magyar kultúra és tudomány iránt tiszteletet, megbecsülést és felelősséget tanúsítók. Hogy ezáltal minél többen megcsodálhassák Bolyai „új, más világát”, és átkelhessenek azon a bizonyos hídon.

Borítókép: Bolyai János matematikus szobra a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumnak és a Marosvásárhelyi Református Kollégiumnak helyet adó épületegyüttes udvarán 2020. július 4-én. (Fotó: MTI/Kiss Gábor)