Értjük ezt?! Közép-Európa, mely a leginkább veszélyeztetett egy kiterjesztett, tömegpusztító eszközökkel megvívott potenciális orosz támadás esetén, beszáll a konkrét fegyveres konflik­tusba. Teszi ezt a józan ész ellenére. A lengyel politikai vezetés – nem a lengyel nép – feladja országa stratégiai védelmét napi politikai érdekből? Azt hiszik Varsóban, Prágában és Pozsonyban, hogy Amerika elvtelen szolgálata a jövőjük záloga? Képtelenség lenne belátni több száz év történelmi példáiból, hogy a kis nemzetek ágyútöltelékké válnak, ha befurakodnak a nagyhatalmak háborús játszmáiba? Az nem meglepő, hogy a lengyel ego elégedett az orosz veszteségek látványától. 

Ugyanakkor Közép-Európa pusztulását készítik elő, ha fegyverrel szállnak szembe az orosz katonai erővel. Egyben eltüntetik a védelmi ernyőt a többi közép- és kelet-európai ország, így Magyarország fölül is.

Természetes formájában Közép-Európa korridor a két nagyhatalmi rendszer között, pufferzónát alkotva. Az elmúlt harminc évben úgy tűnt, a régióban található országok vezető politikusai jól látták és értették, mit tehetnek, és persze érzékelték a korlátokat és a kockázatokat is. 2023-ra lefordítva mindez azt jelenti, tevőlegesen nem vehetnek részt olyan összecsapásban, melynek eszkalációja országaik biztonságát konkrétan veszélyeztetné. Ilyen élethelyzet volt az 1990-es években, amikor amerikai harci gépek bombázták Belgrádot, és nyugati doktrína szerint darabolták fel Szerbiát. Közép-Európa – a nyugat-európai nemzetekkel együtt – szótlanul tűrte, és önvédelemtől vezérelve nem szállt szembe a támadó Egyesült Államokkal. Még arra sem vetemedett egyik ország sem, hogy fegyvert szállítson a megtámadott Szerbiának. Amennyiben akkor és ott a többiekkel együtt mi, magyarok is képesek voltunk higgadtan, visszafogottan viselkedni, akkor most mire ez a nagy harci kedv, tisztelt lengyel, baltikumi, cseh és szlovák politika?

Ráadásul Ukrajna leépülésének nem Moszkva az egyedüli kiváltó oka. Ebben Németországnak oroszlánrésze van. No nem a néhány rozsdának indult német páncélos harcjármű ukrán csatatérre vonszolásáról van szó, hanem arról, hogy „importálják” az ukrán munkaerőt. Mára látványossá vált a folyamat, hisz az Ukrajnából távozók nagy része nem az oroszok elől menekül – jóllehet ágyútöltelék sem kívánna lenni –, hanem az élhetőbb élet reményeként tekint a befogadó Németországra. Berlin urai néhány éve még az illegális bevándorlással érkezőktől remélték a munkaerőkérdés megoldását. Mára viszont kiderült, az illegálisan érkező ázsiai és afrikai inváziós sereg hódítani, nem pedig integrálódni érkezett Európa országaiba. Ezzel szemben az euró­pai identitású ukrán munkavállalók célja a minél gyorsabb beilleszkedés és végleges letelepedés a német vagy más nyugat-európai munkaerőpiacon. 

De mi köze ehhez Közép-Európa országainak? Nem sok, mert a lengyel, cseh, szlovák vagy magyar külföldön munkát keresőket továbbra is éppoly szívesen fogadják Ausztriától Németországon át egészen a Brit-szigetekig, ahogy eddig. 

A még hatékonyabb ellenállás a háborús héják akaratával szemben az lehet, ha Közép-Európa – a Balti-tengertől a Balkánig – nem engedi át területén a Nyugatról érkező fegyvereket. Ezzel ugyanis azonnal tűzszünet jönne létre, és megkezdődne a végleges békét előkészítő, nemzetközi felügyelet mellett zajló tárgyalás a ma harcoló felek között. Az érintett országok összefogásával és eltökéltségével az atomháború veszélye belátható időre lekerülhetne a napirendről. 
Nem kell félni attól, hogy Washingtonból nézve e számukra barátságtalan lépés országaink ellen indítaná a NATO hadait, mivel a NATO – állítólag – mi magunk vagyunk, és nem az Egyesült Államok fegyvergyárainak érdeke.
 

A szerző titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke

Borítókép: Illusztráció (Fotó: MTI/EPA/Sztaniszlav Kozliuk)