Erre való a tudomány, ugye. Persze ha holmi maradi, náci tudósok úgymond a tudományra hivatkozva arról kezdenek beszélni, hogy egy férfiból száz műtét után sem lesz nő, akkor az illetőket azonnal ki kell rúgatni a munkahelyükről, de a haladás érdekében azon is el kell gondolkozni, hogy a transzfóbia bűnébe esett tudósokat átnevelő táborokban győzzék meg a helyes és az emberi jogokat minden körülmények között szem előtt tartó gondolkodás fontosságáról.
A labdarúgó-mérkőzéseken a demonstrációkat persze jó látni, de mindenki számára világos, hogy a forradalomhoz ez kevés. Az iskolákban, az óvodákban, a munkahelyeken ugyanis a mai napig bántóan kevés szivárványos karszalaggal lehet találkozni. Ezért aztán a tanítási napokat azzal lehetne kezdeni, hogy az emberi jogok és a szolidaritás nevében minden gyermek letérdel, és egy szivárványszínű köpenyben elmond egy rövid esküt, pár mondatban hitet tesz amellett, hogy élete legfontosabb célja a melegek támogatása.
Később persze az órákat is el lehetne törölni, így a lurkók a tanítási idő egyik felében kizárólag híres LMBTQ-emberek életéről tanulhatnának, a hátralevő időben pedig a Netflix melegekről szóló alkotásait tekinthetnék meg, majd meg is beszélhetnék az alkotásokban látottakat.
A fiatalokon elvégzett agymosás természetesen a legfontosabb feladatok egyike, azonban nem lehet megfeledkezni arról a tényről, hogy a forradalom csak úgy lehet sikeres, ha az idősebb generációt is rendszeres időközönként érzékenyítjük. Jelenleg ezen a téren is rengeteg teendő van még, a munkahelyeken is elengedhetetlenül szükséges lenne, hogy a munkavállalók LMBTQ-brigádokba tömörüljenek, és a reggeli munkakezdés előtt például olyan szituációs gyakorlatok segítségével pallérozzák a tudatukat, amelyek a melegek melletti kiállást, illetve a szolidaritás fontosságát helyezik a foglalkozások középpontjába. Erre reggelente elég lenne mindössze négy és fél óra, utána pedig el is lehetne kezdeni a munkát.
Természetesen a munkaidő lejárta után is fontos lenne egy közös térdelés meg egy néhány órás gondolatébresztő tréning beiktatása, mely tevékenységek szintén az LMBTQ-jogokról szólhatnának.
A kollektívák ezek után megbeszélhetnék, hogy milyen fontos teendőik vannak még, például szivárványszínű karácsonyi díszek beszerzése, szivárványszínű torták és szalvéták megrendelése stb., újabb LMBTQ-témájú csasztuskák közös megírása, majd gyakorlása, de arról is ezeken a foglalkozásokon lehetne szót ejteni, hogy melyik munkatársat látták meg egy templomba belépni vagy titkon keresztet vetni. Ezekről a munkatársakról érdemes lehetne egy füzetben amolyan jelentéseket is felvezetni, illetve a klerikális reakció jeleit mutató tevékenységeket nyilvántartani.
De hogy a jelenről és ne egy egyre reálisabbnak tűnő negatív utópiáról beszéljek, nézzük meg, miért pont a focimeccsek váltak az újmarxista liberálisok kultúrharcának legfontosabb terepévé. Nos, emögött (is) a militáns LMBTQ-lobbit kell keresni.
Régi tétel, hogy a börtönben úgy lehet a leggyorsabban kivívni a többi rab tekintélyét, ha a legnagyobb és legkeményebb fogvatartottba kötünk bele. A lelátókon pedig a keményebb, maszkulinabb figurák előfordulása a jellemzőbb.
Természetesen megtalálhatók ott egyetemisták, irodalmárok meg színházba járók is, de a többség nem feltétlenül a liberális szellemiségű egyetemek „safe space” buborékjaiban szocializálódott. Ergo ha a lobbi a focimeccsek rendszeres látogatóit is le tudja térdepeltetni, akkor a többi már gyerekjáték.
Az ideológiai háború legfontosabb fegyverei a focisták, akik – ki tudja, milyen okok miatt – zokszó nélkül csatlakoztak az LMBTQ-lobbisták harcához, és annyira lelkes katonaként vannak jelen a csatatéren, hogy gyakran tűnik úgy, maga a foci már nem is olyan fontos, mint a baloldali identitáspolitikai hadviselésben való részvétel.
Látjuk ezt a Katarban most zajló világbajnokságon is. Hogy arrafelé hogyan viszonyulnak a női jogokhoz és a melegekhez, arról lehet persze vitatkozni, mi a magunk részéről ezt 2015 környékén meg is tettük: a közel-keleti életérzést nem annyira szeretnénk Európába hozni, de ott így élnek, ők meg azt nem akarják, ahogy mi éljük az életünket.
Ezt a haladó Nyugat azonban valamiért nem szeretné elfogadni. A katari világbajnokság jelenleg a legkevésbé sem a fociról szól, hanem a szivárványos karszalagokról, pontosabban azok hiányáról, ami teljesen abszurd jelenség.
A vita sikeresen el is viszi a fókuszt a mérkőzésekről, legutóbb például a németek szájbefogós performansza volt a nyilvánosság első számú témája. Pedig az jóval nagyobb szenzációnak számított, hogy a japánok megverték a Nationalelfet. Hiába: inkább focizni kellett volna, nem LMBTQ-propagandát folytatni. Attól ugyanis még senki sem lett világbajnok.
Borítókép: A német kezdőcsapat fényképezkedik, mielőtt megkezdődik a Németország–Japán mérkőzés a katari labdarúgó-világbajnokság első fordulójában az ar-rajjáni Halifa Stadionban 2022. november 23-án (Fotó: MTI/EPA/Ronald Wittek)
