Az első világháború hetedik hónapjában, 1915 februárjában már második kiadásban jelent meg egy imakönyv a harctéren küzdő katonák és itthon lévő szeretteik használatára. Kis alakú kiadás, hogy elférjen a katonazubbony zsebében. Benne egy lelkész szavait olvassuk: „Katonák, testvéreim! A népek nagy csatáját vívjátok. Hős küzdelmeteknek a világtörténelemben nincs párja. […] Karddal és vérrel írjátok be hős neveiteket a történelembe! […] Mérjétek ki karddal, rajzoljátok vérrel Európa újabb térképét, amelyen nem lesz többé Szerbia, sem Oroszország. […] Csak előre! Törjön, pusztuljon, vesszen az ellen! […] Isten koszorúzza diadallal fegyvereiteket! Ámen.”

A háború kezdetén az Isten segítségével remélt végső győzelem bizonyossága áthatotta az egész országot, majd a négy évig tartó háborút a trianoni békeszerződés zárta le. Magyarországot kegyetlenül megcsonkították: területének 71 százalékát vesztette el, s a magát magyarnak valló lakosságából három és fél milliót. A történelmi Magyarország elveszett. Országunk tragédiája előtt lelkészi szóval is arra biztattuk a katonákat, hogy mérjék ki karddal és rajzolják meg vérrel Európa új térképét. Egyházainkban elfelejtődött Jézus szava: „Akik kardot fognak, kard által vesznek el” (Máté 26,52). Kardot fogtunk, és kard által vesztünk el. A megragadott fegyver ellenünk fordult: az általunk kivont kard bennünket sebzett meg.

Könyvében Fritz Baade elismeri, hogy a történelem során a népek sokszor kényszerültek jogos önvédelemre. Ez azonban semmit sem változtat azon a tényen, hogy az ellenség állami parancsra történő megölése mindig Krisztus parancsa elleni bűn volt, és a fegyverek megáldása mindig istenkáromlás volt és lesz. 

Dutka Ákos Az yperni Krisztus előtt című verse 1915-ben született. A békét áhító költő az első világháború egyik franciaországi helyszínére vezet el bennünket. A vers három szereplője egy francia, egy angol és egy magyar katona, akik a harctéren ellenségként álltak szemben egymással, s most a kórházzá alakított yperni templom oltára elé tették le sebesülten őket. „Egyik provencei éneket dúdolt / És lázban súgta csendesen: Lisette, / A másik csontos walesi katona / Lehunyt szemekkel nyelte a vizet. // Köztük feküdt egy szép szálas legény: / Mezőkön termett Argyilus király, – / Az anyád itthon rólad álmodik, / Húszéves bojtár: Könyves Tóth Mihály.” S miközben lázas szemük a vén oltárra tekintett, bepólyált kezük lassan, tétován egymáshoz tévedt. „Az oltár felett vén Krisztus szobor, – / Sugaras lett, a szeme nevetett. / Fehér sugár szállt át a templomon, / Hogy összecsúsztak a véres kezek.”

Az egyre vészterhesebbé váló időnkben nem maradhat ki imádságainkból: Uram, hadd figyeljünk rád és örök érvényű tanításodra, ahogyan rád tekintettek egykor az yperni templomban az ellenséges katonák, és testvérként találtak egymásra. Uram, add, hogy ma is egymáshoz tévedjenek a fegyvert szorító ellenséges kezek, még mielőtt véresek lennének a saját és az embertársak vérétől.

Figyelmeztesd korunk egymásnak feszülő népeit ismételten arra, hogy a Földet csak a szelídek örökölhetik. Emlékeztesd világunkat, hogy azok a boldogok, akik békét teremtenek, mert egyedül ők méltók arra, hogy Isten fiai legyenek.

A szerző nyugalmazott evangélikus lelkész

Borítókép: Ha lehet reménysége a világnak – olvasható a kötet végén –, az egyedül Jézus tanítása: „Boldogok a szelídek, mert ők bírják a Földet.” (Forrás: Pexels)