Ha az ember elmúlt hatvanéves, gyakran érzi úgy, amit az öregedő, bölcs Arany ír az Epilogusban: „Az életet, ím, megjártam; / Nem azt adott, amit vártam: / Néha többet, / Kérve, kellve, kevesebbet.” A legtöbb ember egész életében vár valamit, vár, vágyik valamire. Szabadságra, biztonságra, boldogságra, szeretetre, békességre, kényelemre, elismerésre. A bajban segítségre, az ínségben bőségre, a betegségben gyógyulásra, a szomorúságban vigaszra, a reménytelenségben reményre, gondjai, terhei könnyítésére, családra, otthonra, jó barátokra. Aki pedig nem csak az evilági dolgokra néz, az az üdvösségre.
Franz Kafka A per című regényében is egy férfi egész életében vár. Odaérkezik a Törvény kapuja elé, bebocsátást kér, de a kapuőr azt mondja, hogy most nem engedheti be és leülteti egy zsámolyra. A férfi ott ül napokig – aztán hónapokig és évekig. Sok mindent megpróbál, hogy bebocsássa végre a kapuőr: újra meg újra kérdezi, könyörög neki, megpróbálja megvesztegetni, ezért mindenét eladja, de hiába. Az évek telnek-múlnak, emberünk a hosszú várakozásban lassan megöregszik, de halála előtt még szeretné megtudni, mi az oka, hogy e sok év alatt rajta kívül senki nem kért bebocsátást.
A kapuőr így válaszol: „Itt nem mehetett be senki más, mert ezt a bejáratot csak neked szánták. Most megyek és becsukom…” Abszurd emberi sors? Nem kevésbé, mint Beckett két öreg csavargójáé – Estragon és Vladimir egész életükben semmi mást nem csinálnak, mint hogy Godot-ra várnak. Akiről konkrétan semmit nem tudnak (a színmű olvasói, nézői sem), és aki – bár állítólag egykor azt mondta nekik, hogy a fűzfa előtt várják őt – soha nem jön el. A darab végén már fel akarják kötni magukat a fára, de Estragon kérdésére: „És ha megjön?”, társa azt válaszolja: „Akkor megmenekültünk.”
A két emblematikus mű abszurd, de plasztikus módon ábrázolja, hogy az ember lényegét tekintve várakozó, vágyakozó lény. A kérdés csak az, hogy mire, kire várunk. Ez a kérdés most, egy hónappal karácsony előtt különösen aktuális, hiszen vasárnap megkezdődik az adventi időszak. Sajnos, a keresztény hitét és kultúráját elfelejtő, elve(sz)tő, megtagadó Európában egyre kevesebben tudják, mit jelent ez a szó: advent (vagy ádvent). Eljövetelt és egyben várakozást az adventusra: az eljövendőre.
A fő kérdés az, mi vagy ki az eljövendő, mire, kire várunk. A karácsonyra készülő istenhívő ember tudja, hogy advent az Úr eljövetele, Jézus Krisztus születése, midőn „az Ige testté lett” – azon a bizonyos, több mint kétezer évvel ezelőtti betlehemi éjjelen. Róla tesz bizonyságot és érte vállal vértanúságot a Jézust megkeresztelő próféta, János, de a fogságban még ő is elbizonytalanodik Jézus személye és küldetése felől, ezért küld hozzá két tanítványt ezzel a kérdéssel: „Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?”
Tudjuk, az őr soha nem engedi be a Törvény kapuja előtt élete végéig várakozó embert. Godot soha nem válaszol Vladimirnak és Estragonnak, és soha nem jön el hozzájuk.
Jézus viszont ezt feleli Keresztelő János követeinek: „Menjetek és mondjátok meg, amiket láttatok és hallottatok: a vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a siketek hallanak, a halottak feltámadnak, és a szegényeknek az evangélium prédikáltatik. És boldog, aki énbennem meg nem botránkozik.” Tehát Jézus eljön, mert eljövendő, s ez azt jelenti: Ő a megoldás. Megoldás az ember megannyi gondjára-bajára, kétségeire, félelmeire, nehézségeire, nyomorúságaira, a testi, lelki erőtlenségre, a meg(gy)alázásra, a kirekesztésre, az üldöztetésre, a rabságra és végül a halálra.
Nem véletlen, hanem szükségszerű, hogy Isten Fia az év leghosszabb, legsötétebb éjjelén jött el az embervilág legmélyebb mélységébe: egy sötét, mocskos, bűzös istállóba. Miért? A választ szintén a Szentírásban találjuk, Jézus jelentette ki önmagáról: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” Az egyik legkorábbi magyar nyelvemlék, az Ómagyar Mária-siralom is így nevezi: „világ világa”. Már akkor is tudták az emberek, hogy a meggyújtott gyertya, mécses éjjel, teljes sötétségben világít. Nem véletlen, hogy a régi rómaiak a téli napfordulón, december 25-én ünnepelték a Nap – a fény – születésnapját, s a Római Birodalom elmaradott, forrongó kis tartományában a legsötétebb éjszakán kellett megszületnie a Messiásnak.
