időjárás -1°C Adél 2023. január 29.
logo

Senki nem veheti el tőlünk azt, akire várunk

Faggyas Sándor
2022.11.26. 07:49
Senki nem veheti el tőlünk azt, akire várunk

Ha az ember elmúlt hatvanéves, gyakran érzi úgy, amit az öregedő, bölcs Arany ír az Epilogusban: „Az életet, ím, megjártam; / Nem azt adott, amit vártam: / Néha többet, / Kérve, kellve, kevesebbet.” A legtöbb ember egész életében vár valamit, vár, vágyik valamire. Szabadságra, biztonságra, boldogságra, szeretetre, békességre, kényelemre, elismerésre. A bajban segítségre, az ínségben bőségre, a betegségben gyógyulásra, a szomorúságban vigaszra, a reménytelenségben reményre, gondjai, terhei könnyítésére, családra, otthonra, jó barátokra. Aki pedig nem csak az evilági dolgokra néz, az az üdvösségre.

Franz Kafka A per című regényében is egy férfi egész életében vár. Odaérkezik a Törvény kapuja elé, bebocsátást kér, de a kapuőr azt mondja, hogy most nem engedheti be és leülteti egy zsámolyra. A férfi ott ül napokig – aztán hónapokig és évekig. Sok mindent megpróbál, hogy bebocsássa végre a kapuőr: újra meg újra kérdezi, könyörög neki, megpróbálja megvesztegetni, ezért mindenét eladja, de hiába. Az évek telnek-múlnak, emberünk a hosszú várakozásban lassan megöregszik, de halála előtt még szeretné megtudni, mi az oka, hogy e sok év alatt rajta kívül senki nem kért bebocsátást.

A kapuőr így válaszol: „Itt nem mehetett be senki más, mert ezt a bejáratot csak neked szánták. Most megyek és becsukom…” Abszurd emberi sors? Nem kevésbé, mint Beckett két öreg csavargójáé – Estragon és Vladimir egész életükben semmi mást nem csinálnak, mint hogy Godot-ra várnak. Akiről konkrétan semmit nem tudnak (a színmű olvasói, nézői sem), és aki – bár állítólag egykor azt mondta nekik, hogy a fűzfa előtt várják őt – soha nem jön el. A darab végén már fel akarják kötni magukat a fára, de Estragon kérdésére: „És ha megjön?”, társa azt válaszolja: „Akkor megmenekültünk.”

A két emblematikus mű abszurd, de plasztikus módon ábrázolja, hogy az ember lényegét tekintve várakozó, vágyakozó lény. A kérdés csak az, hogy mire, kire várunk. Ez a kérdés most, egy hónappal karácsony előtt különösen aktuális, hiszen vasárnap megkezdődik az adventi időszak. Sajnos, a keresztény hitét és kultúráját elfelejtő, elve(sz)tő, megtagadó Európában egyre kevesebben tudják, mit jelent ez a szó: advent (vagy ádvent). Eljövetelt és egyben várakozást az adventusra: az eljövendőre.

A fő kérdés az, mi vagy ki az eljövendő, mire, kire várunk. A karácsonyra készülő istenhívő ember tudja, hogy advent az Úr eljövetele, Jézus Krisztus születése, midőn „az Ige testté lett” – azon a bizonyos, több mint kétezer évvel ezelőtti betlehemi éjjelen. Róla tesz bizonyságot és érte vállal vértanúságot a Jézust megkeresztelő próféta, János, de a fogságban még ő is elbizonytalanodik Jézus személye és küldetése felől, ezért küld hozzá két tanítványt ezzel a kérdéssel: „Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?”
Tudjuk, az őr soha nem engedi be a Törvény kapuja előtt élete végéig várakozó embert. Godot soha nem válaszol Vladimirnak és Estragonnak, és soha nem jön el hozzájuk.

Jézus viszont ezt feleli Keresztelő János követeinek: „Menjetek és mondjátok meg, amiket láttatok és hallottatok: a vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a siketek hallanak, a halottak feltámadnak, és a szegényeknek az evangélium prédikáltatik. És boldog, aki énbennem meg nem botránkozik.” Tehát Jézus eljön, mert eljövendő, s ez azt jelenti: Ő a megoldás. Megoldás az ember megannyi gondjára-bajára, kétségeire, félelmeire, nehézségeire, nyomorúságaira, a testi, lelki erőtlenségre, a meg(gy)alázásra, a kirekesztésre, az üldöztetésre, a rabságra és végül a halálra.

Nem véletlen, hanem szükségszerű, hogy Isten Fia az év leghosszabb, legsötétebb éjjelén jött el az embervilág legmélyebb mélységébe: egy sötét, mocskos, bűzös istállóba. Miért? A választ szintén a Szentírásban találjuk, Jézus jelentette ki önmagáról: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” Az egyik legkorábbi magyar nyelvemlék, az Ómagyar Mária-siralom is így nevezi: „világ világa”. Már akkor is tudták az emberek, hogy a meggyújtott gyertya, mécses éjjel, teljes sötétségben világít. Nem véletlen, hogy a régi rómaiak a téli napfordulón, december 25-én ünnepelték a Nap – a fény – születésnapját, s a Római Birodalom elmaradott, forrongó kis tartományában a legsötétebb éjszakán kellett megszületnie a Messiásnak.

Emlékezzünk csak: a Biblia (Mózes első könyve) azzal kezdődik, hogy Isten az első napon – az ég és a föld után – először a világosságot teremtette meg és egyben elválasztotta a sötétségtől. És azzal végződik (Jelenések könyve): „Jövel Uram Jézus!” Így kapcsolódik össze a keresztények hite szerint a világ, a világosság teremtése, Jézus első és második eljövetele és a megváltott, üdvözült emberek örök élete. Ha eddigi életünkben annyi mindenre vártunk már hiába, csalódva, gyakran elcsüggedve, elkeseredve, itt az idő, hogy magunkba szálljunk, és hitet, lelkierőt merítsünk őseink példájából, akik nem adták fel a reményt és a küzdelmet egy jobb, igazabb életért és egy élhetőbb, fenntarthatóbb világért. Senki és semmi nem választhatja, veheti el tőlünk azt, akire várunk – ennek hité­ben és tudatában gyújtsuk meg vasárnap az adventi koszorún az első gyertyát.

Borítókép: Az Advent Bazilika karácsonyi vásár a Szent István-bazilika előtti Szent István téren 2021. november 28-án. (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.