Régen, mint minden, annak eldöntése is egyszerűbb volt, ki tör a saját hazájára, ki árulja el azt. Például nem képezte vita tárgyát, hogy aki megmutatja a töröknek a végvárba vezető titkos alagutat, az hazaáruló, akit a leghelyesebb nyilvánosan és azon nyomban fölkötni. Nem szabad finomkodni az ilyennel, szánalmas magyarázatait végighallgatni, hagyni, hogy megfertőzze a várvédőket. Bár az Egri csillagok Hegedűs hadnagya kitalált szereplő, az övééhez hasonló árulások előfordultak.
A regénybeli Hegedűsnek is volt valamiféle ürügye az árulásra, hogyne lett volna. Méghozzá ahhoz hasonlatos ürügye, mint mai utódainak: úgysem győzhetünk a túlerő ellen, értelmetlen az ellenállás, át kell adni a várat, még pénzt is kapunk érte. Ugye, milyen ismerős?
Később a dolgok egyre bonyolódtak. Egyre nehezebbé vált kibogozni, mi az árulás. Mondjuk a Rákóczi-szabadságharcban a kuruc hadak fővezére, Károlyi Sándor áruló volt-e, amiért titokban hűségesküt tett I. József császárnak, a fejedelem kifejezett parancsa ellenére béketárgyalásokat kezdett a Habsburgokkal, majd 1711 tavaszán a majtényi síkon letette a fegyvert? Rákóczi szerint áruló volt. Ám megkerülhetetlen kérdés, meddig van értelme az ellenállásnak. Mi a jobb? Egy méltányos béke, a további véráldozatok elkerülése és a Magyar Királyság függetlenségéből valamicskét megőrizni? Vagy a szabadságharc folytatása, a kétszáz éve hadban álló ország további lepusztítása a győzelem reménye nélkül? Zrínyiként kilovagolni a biztos halálba, vagy kezet csókolni leigázónknak?
S ugyanez ismétlődött meg 1849-ben. Áruló volt-e Görgey, vagy hazafi, aki a világosi fegyverletétellel megmentett sok ezer magyar honvédet a biztos haláltól? Kossuth szerint áruló volt. Vagy netán Kossuth árulta el a hont, amiért a győzelem leghalványabb reménye nélkül utasította további harcra Görgeyt, áldozta volna föl a magyar katonák életét, majd ő maga elmenekült az országból? A lehetetlent kísérteni, az utolsó töltényig harcolni, vagy behódolni a túlerőnek, megkímélni a magyar életeket, még ha alávetettség is az ára? Eldönthetetlen kérdések, örökké vitázni fogunk rajta. Vannak érvek pró és kontra.
A mai helyzet viszont szerencsére napnál világosabb. Korunk árulói, a magyarországi balliberálisok szótárában nem létezik olyan szó, hogy „ellenállás”. Így a nem létező ellenállásuknak fokozatai sincsenek. Tudniillik: szerintük nincs minek ellenállni, teljesen be kell hódolni a létező világok legjobbikának, a megvalósult földi paradicsomnak, a Nyugatnak, végre kell hajtanunk az Egyesült Államok és kesztyűbábja, az Európai Unió valamennyi parancsát. Mindenben engedelmeskednünk kell. Akárhogy töröm a fejem, nem tudok fölidézni egyetlen olyan esetet sem, amikor árulóink szembementek volna a nyugati elvárásokkal, visszautasították volna őrültségeiket és azokkal szemben a magyar érdeket képviselték volna.
Ténykedésükből úgy tűnik, mintha nem is létezne olyan, hogy magyar érdek. Szerintük csak az lehet magyar érdek, ami egyben nyugati érdek. Ám ha ütközés van, akkor a magyar érdeket föl kell adni, mert „szolidaritás”, „megbonthatatlan európai egység” és a többi. Rengeteg csodálatos panelszövegük van a teljes behódolás maszkírozására. Ami a legárulkodóbb: nincs egyetlen fajsúlyos ügy, amiben szembemennének Washingtonnal, Brüsszellel. Ők az ötödik hadoszlop.
Napjainkban nem báró Julius Jacob von Haynaut küldi ránk a Nyugat, hanem hetes cikkelyes eljárásokat, Sargentiniket, illetve ellopja a nekünk szerződés szerint járó ezermilliárdokat. Amiben semmi szokatlan nincs, a birodalmak így működnek, mióta világ a világ: próbálják még inkább alávetni, kizsigerelni a gyarmatokat. Ami megszokhatatlan és hányingerkeltő, hogy a kizsigerelésnek egyes magyar állampolgárságú személyek tapsolnak, sőt maguk mutatják meg a várba vezető titkos alagutat.
A múlt héten az Európai Parlament megszavazta: nem elégséges Magyarország részéről a korábbi megállapodásban szereplő tizenhét vállalás teljesítése ahhoz, hogy megkapjuk a minket szerződés szerint megillető pénzeket. Tehát a magyarokkal kötött megállapodást egyoldalúan föl kell rúgni, mivel – szerintük – Magyarországon nincs demokrácia. Az előterjesztést a következő magyar állampolgárok szavazták meg: Ara-Kovács Attila, Cseh Katalin, Dobrev Klára, Gyöngyösi Márton, Molnár Csaba és Rónai Sándor. Ezek a figurák Magyarország kifosztására szavaztak, ami vitán felül hazaárulás.
Tettük akkor is hazaárulás, ha az ürügyül használt rágalomnak – Magyarország diktatúra – bármi alapja lenne. Csakhogy nincs. Magyarország demokrácia. A tavaszi parlamenti választásokat még a nyakunkra küldött nemzetközi megfigyelőhad is rendben lévőnek találta, a média sokszínű, szabadon gyülekezhetünk, írhatunk, beszélhetünk. Senkinek nem lövik ki a szemét a rendőrök, mint Dobrev férjének regnálása idején, nem verik félholtra a tüntetőket, nem tartóztatják le ártatlan fiatalok százait, mint 2006 őszén.
Ma még a hídfoglalókat meg a miniszterbábukat akasztgató, nyíltan gyilkosságra buzdító csőcseléket sem zárják kaptárba. (Sajnos.) A Magyarország kifosztására szavazó hat aljaember tettéért ma már nem kötél jár, mint Hegedűs hadnagynak, hanem brüsszeli buksisimogatás. Sőt még az ő köreikben szoktak nekünk kandelábert meg lámpavasat ígérni a Márki-Zayk, Szarvas Koppány Bendegúzok.
Ide jutottunk.
