Erdélyi karácsonyok

Nagy sötétségre emlékszem. Ami ránk telepedett, mint valami átláthatatlan és áthatolhatatlan massza. És mégis hazataláltunk benne karácsony este. Aprócska fények segítették lépteink irányát. Szinte érzésből haladtunk. A szemünk is szokva volt a sötéthez akkoriban. Nem voltak világító telefonok, nem hordoztunk magunkkal zseb- vagy viharlámpát, mert akkortájt az volt a természetes, hogy az utcán sötét van, csak sápadt lámpák távoli fénye segített tartani az irányt. Időnként az sem, mert majd minden nap és minden este, szinte menetrendszerűen kialudtak a parányi fények is. Akkor is haladni kellett, és olyankor is hazajutottunk. A mai fényszennyezésben már elképzelhetetlen ez a sötétség, és az is, hogy ebben a sötétben élni is lehet, lépni, járni, hazajutni. Ünnepelni.

Ilyen ránk borult sötétben botorkáltunk a szentestéken hazafelé. A legtöbbször hó terítette be a tájat, ez segített kissé. Szüleink fogták a kezünket, hogy el ne vesszünk a sötétben, mi pedig talán azon töprengtünk közben, vajon lesz-e áram aznap este. Vajon megnézhetünk-e az egyetlen magyar tévécsatornán valami hangulatos karácsonyi filmet? Mert ha nem, akkor korai lefekvés vár ránk. Esetleg egy kis szenvedős olvasás. A sápadt gyertyafény vagy a petróleumlámpa kormos üvege mellett, ha van még egyáltalán petróleum az üveg alján. Merthogy az hiánycikk. Mint minden más.

További Vélemény híreink

Több mint kétezer rászoruló kap adományokat karácsonyra

Boldogan lépkedtünk a december végi hidegben. Lépteink alatt csikorgott a karácsonyi fagy és ropogott a hó. De mi ügyet sem vetettünk sem hidegre, sem sötétre, mert kezünkben szorongattuk a csomagot, a versmondás – vagy ahogy akkor mondtuk: „a szerep” – jól megérdemelt jutalmát, ami számunkra maga volt a karácsonyi evangélium. Benne minden jóval.

Olyan idők voltak azok, amikor a gyermek nem telt be édességgel, mert valahogy mindig kevesebb volt a kelleténél. A déligyümölcs meg inkább képeken látott különlegességnek számított, mint kézzelfogható valóságnak. Egyszer egy baptista missziós utazó vetítésén láttam belőle jó sokat, egy szentföldi úti beszámoló alkalmával. A nézősereg a narancsfaligeteket látva felhorkant a gyönyörűségtől.

A kicsi, szűk templomot akkoriban könnyen befűtötte a sok hálás ember melege. A Csendes éj éneklése közben lekapcsolták a fényeket, avatott kezek meggyújtották a karácsonyfa gyertyáit és csillagszóróit, minket pedig elvarázsoltak ezek a parányi, lobogó fények, amelyek szempillantás alatt elrepítettek az Isten háta mögötti istállócskába. Közben már majd száz csomag műanyag zacskóján matatott sok kicsi kéz, jellegzetes nejlonmoraj kelt versenyre az ének hangjával, sőt többen már könyékig túrtak az édességhalomba, és teli szájjal falták a sötétben a rég áhított finomságokat.

A karácsony a megelégedettség ünnepe volt, fény a sötétben, amikor az Isten bevilágolt életünk egyhangúságába, szürke jövőnélküliségébe, és mi ámulva néztük az otthoni karácsonyfán a sok-sok csillogó díszt. Alatta pedig izgatottan kerestük, majd bontogattuk a nekünk szóló ajándékokat. Nem volt ott hetekre kitartó édességhalom, csak egy játék vagy egy könyv, esetleg egy kis krumplicukorral kiegészítve, de az akkor soknak, elégnek számított. Jézuska hozta ajándéknak. Aki szeretett olvasni, könyvet kapott, aki meg nem, az valamilyen játékot.

Ilyen egyszerű volt az angyali logika. És ilyenek voltak az erdélyi karácsonyok harmincöt-negyven évvel ezelőtt.