Azt feltételezni, hogy a világ sorsát a színfalak előtti szereplők, a látható hatalmi intézmények, kormányok, parlamentek, nemzetközi szervezetek formális döntései szabják meg, egyszerre jelent végtelen naivitást és a történelmi ismeretek teljes hiányát. Az, hogy nem ismerjük a minden részletében felszín alatti világot, aligha lehet ok arra, hogy tagadjuk a létét.
Magyarországon 1918-ban ragadta meg első ízben egy dokumentáltan szabadkőműves-bekötöttségű politikai kommandó az irányítást. Az eredmény közismert. A magukat polgári radikálisnak nevező országvesztő puccsisták büszke szellemi utódai ott voltak a szovjet tankok árnyékában berendezkedő kommunista hatalmi szervezetekben s a fokozatosan kialakuló ellenzék körében is. Jászi Oszkár és Károlyi Mihály közös szellemi nevezője az MSZMP-nek, az MSZP-nek és az SZDSZ-nek.
Az idegen érdekeket szolgáló katasztrófapolitikusok utódai a rendszerváltás után is megőrizték domináns szerepüket, annak ellenére, hogy első próbálkozásra nem sikerült megszerezni a parlamenti többséget, és a „taxisblokád” néven elhíresült államcsínykísérlet is elbukott.
A globális világhatalmi centrum által a magyar választás győztesének szánt SZDSZ ellenzékben maradt, de birtokolta a közéleti kommunikáció közel teljes kontrollját, a párt szellemi holdudvara uralta a sajtó bő kilencven százalékát. A Korniss Mihály által emlegetett ötezer értelmiségi határozta meg a kimondhatóság határát, jelölte ki saját érdekei szerint a tabukat, és szankcionálta a tabusértőket. Mindemellett ez a kör elképesztő szemantikai (jelentéstani) és hermeneutikai (értelmezéstani) hatalommal is bírt, így a szavak asszociatív erejével játszó, érveléskerülő nyelvpolitikai manőverek terén a jobboldal labdába sem tudott rúgni mellettük.
Ahhoz, hogy innen húsz év alatt a politikai megsemmisülésig jussanak, taktikai ballépések sorozatára volt szükség.
Az MSZP oldalán vállalt kormányzati szerep kijózanította azokat, akik komolyan vették a párt antikommunizmusát. A Tocsik-botrány felmorzsolta a valamiképpen megmaradt erkölcsi tőke nagy részét, a maradékot a 2006-os rendőrterrort követő gyalázatos szerep, a szemkilövő rendőrök mentegetése és Gergényi Péter kitüntetése vitte el. Aminek hatására a nemrég elhunyt Tamás Gáspár Miklós megírta a talán egyetlen olyan eszmefuttatását, aminek alapvető mondanivalójával egy nemzetben gondolkodó magyar ember azonosulni tudott: felszólította az SZDSZ vezetőit, hogy oszlassák fel pártot és „hagyják a fenébe az egészet”, mert a történtek után „nem lehet többé szabad demokratának lenni”.
Talán jobb is, hogy nem ez történt, mert ez a párt megérdemelte, hogy a választók akaratából tűnjön el.