A magyarországi baloldal hárommilliárd forintos fedett finanszírozásának botránya világított rá minden eddiginél fényesebben, hogy befejeződött az a hosszú folyamat, amelynek során a globális-progresszív hálózatok mindenestül magukba integrálták a hazai ellenzéki pártokat. 

(Heti Válasz, 2013. december 5). Utóbbival kapcsolatban az amerikai Demokrata Párt balliberális háttérszervezetéről van szó, amelyet Soros György hívott életre. A két jelző, a haladó és a világméretű pedig pontosan azt jelenti, amit: a globális-progresszív hálózatokat.
Ezek eleinte őt akarták miniszterelnökké tenni, ez volt a 2010 és 2014 közötti Bajnai-terv lényege, eszközei pedig a Haza és Haladás Alapítvány és Egyesület, illetve az Együtt párt. Aztán 2017-től egészen 2021-ig Karácsony Gergelyt igyekeztek fölépíteni, ennek állomásai a 2018-as miniszterelnök-jelöltség, majd 2019-ben a főpolgármesteri cím megszerzése, végül a 2021-es előválasztás voltak.

Összefoglalva, a globális-progresszív hálózatok bő tíz év alatt a transzatlanti, sőt kifejezetten amerikai (nem) kormányzati csatornákon keresztül a pénzügyi, politikai és hírszerzési eszközöket egyaránt mozgósítva teljesen magukba olvasztották a hazai baloldalt. Voltak pártok, amelyek ebben tönkrementek (LMP, MSZP), mások eleve ennek céljával jöttek létre (Demokratikus Koalíció, Momentum), megint másokra (Együtt, Párbeszéd) e folyamat erőátviteli karjának szerepét osztották. Amit azóta látunk, az semmi más, mint a hajdani MSZP–SZDSZ-szövetség felélesztése a jelenleg zajló DK–Momentum-vetélkedőt követően.

Ahogyan lépésről lépésre tágult a magyarországi baloldal hálózati horizontja, illetve erősödött meg az a kapcsolat, amely a globális-progresszív körökhöz köti a hazai komprádorpártokat, úgy csökkent az a szellemi vertikum, amely egy aktuálisan kormányzóképes, de hosszú távú vízióval is rendelkező erő megformálásához szükséges. Bár a rendszerváltoztatást követően a posztkommunista–liberális blokk, úgy az MSZP–SZDSZ-koalí­ciók képében, mint a kulturális hegemónia tekintetében húsz éven keresztül erős pozíciókkal bírt, a 2010-től kezdve kiépülő Nemzeti Együttműködés Rendszere középtávon megszüntette gazdasági-politikai feltételeiket, az intellektuális erő viszont már rövid távon is mintegy magától elfogyott. Utóbbiról csakis saját maguk tehettek: egyfelől mert kezdettől fogva külső eszmei erőforrásra utalták magukat, ahol ez alatt a keleti marxizmustól a nyugati neoliberalizmusig minden szellemi táplálékot értenünk kell, amit 1945-től kezdve 1968-on át egészen napjainkig magukhoz vettek, másfelől mert azoknak az erőközpontoknak a szellemi kreativitása is kimerült, ahonnét korábbi politikai programjaikat importálták.

Egy másik szerkezeti jellemzőt is fel kell azonban fedeznünk, amely úgy fest, hogy a rendszerváltoztatás utáni baloldali gondolat lokalista verziója, amely hol nemzeties reformszocialistaként, hol népi baloldaliként, máskor természetvédőként, esetleg antiglobalizmusként ütötte föl fejét, mindvégig kisebbségben volt, vagy oda szorították a globális-progresszív többségi frakciók. (Szóhasználatunk nem véletlen: a „kisebbség” jelentésű mensevik szóval illették az oroszul „többséget” jelentő internacionalista bolsevikok az orosz szociáldemokratákat.) Itt találjuk az 1989-es Pozsgay­–Szűrös-féle törekvések, az MSZP valamikori „népi” szárnya és a még Schiffer-vezette LMP közös politikai temetőjét. Ennek oka szoros összefüggésben áll annak a felismerésnek az ellehetetlenítésével, amiről Galló Béla így fogalmaz Mi lett veled, szociáldemokrácia? című könyvében: „Mintha a nemzeti szuverenitásnak ma – értelmezzük ezt akár jobb-, akár baloldalról – ne volnának fontos rendszerkritikai funkciói is a globális neoliberalizmussal szemben.”

Az előző két bekezdés igen aktuális mondanivalóját a következőképpen foglalta össze Tőkéczki László történelmi perspektívába helyezve: „Nálunk a baloldal zöme mindig »nemzetközi« jellegű volt, s ez összefügg a magyar nemzettudat erős történelmi meghatározottságával s azzal – mint ahogyan most is! –, hogy a baloldal rendkívül szívesen ajánlkozik nagyhatalmi és idegen érdekek kiszolgálására, amelyet persze ők »modernizációnak« neveznek. (Hitel, 2015/6).

A helyzet azóta annyit változott, hogy a globális-progresszív hálózatok mindenestül privatizálták a magyarországi baloldalt, így a társadalomvédő intézkedések megtétele kizárólag a polgári-konzervatív oldaltól várható. Főleg, hogy a magyar választók baloldal-tapasztalatán egyébként is évtizedek óta rajta a nemzetközi-neoliberális billog, mégpedig a Bokros-csomag, a Gyurcsány-reformok és a Bajnai-féle megszorítás miatt.

A félreértések elkerülése végett nem a hajdanán valóban virágzó liberális folyóirat-kultúra (2000, Beszélő, Holmi, Kritika, Mozgó Világ) vagy az egyébiránt mégiscsak tekintélyes balos szociológiai tudástermelés visszaperléséről van szó, csupán szárazon megállapítjuk: a tőke helyett a tőkét választók egyetemes bűnt követtek el, amikor a szellemet szó szerint dollárra cserélték. Ez persze legyen csak az ő gondjuk.

Mert mégis, mi másnak tudhatnánk be, hogy egy nemzedékváltás ideje alatt olyasvalaki lehetett a magyarországi baloldal transz­atlanti összekötője, mint a főmesteri fokozatú intézményi (Atlantic Council, European Council on Foreign Relations, GLOBSEC) bekötésekkel rendelkező Korányi Dávid. Pont ő, aki olyan csekély szellemi teljesítményre képes, mint amit külpolitikai programcikkében dokumentált, ahol a következőket olvashatjuk: „Nem látunk ki a Kárpát-medencéből. Új rendszerszemléletre, globális tudásbázisra, tudatosan épített és gondozott nemzetközi kapcsolati hálóra van szükség” (Népszabadság, 2013. április 8).

Vagy amikor a 2018-as választások után két héttel azt írta a nem kevésbé előkelő pedigrével (Rothschild-csoport, Concordia, Albright Stonebridge Group, Meta) bíró Chris Maroshegyivel, a későbbiekben általa vezette Action for Democracy alelnökével a European Council on Foreign Relations oldalán, hogy „Brüsszelnek még erőteljesebben kell a 7-es cikkely szerinti eljárásokat érvényesítenie”, Washingtonnak pedig „az Orbán-rezsim haveri körével szemben az egyéneket sújtó szankciókat foganatosítania”. 

Keserű irónia, hogy ehhez képest annak idején még az volt megírva, hogy eddig „a filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk”.

Az előzőkből az következik, hogy mialatt a magyar jobboldal az elmúlt tizenkét évben befejezte a rendszerváltoztatást és új rendszert alapított (Nemzeti Együttműködés Rendszere), amellyel megkezdte a belülről vezérelt Magyarország hosszú távú történelmi-társadalmi programjának megvalósítását, hiszen korszakot nyitott s mindehhez négyszer egymás után szerzett alkotmányozó többséget eredményező választói felhatalmazást, addig a magyarországi baloldal választásról választásra egyre mélyebben integrálódott a globális-progresszív hálózatokba. Így hát a nemzeti-konzervatív oldalnak ma az a legfőbb s jószerivel az egyetlen kérdése, hogy a roppant kormányzati és az ezzel párhuzamosan folyó tagolt szellemi munka révén hogyan bővítheti még tovább a nemzeti konszenzust, hogy beteljesítse nemzeti küldetését.
A szerző történész-politológus, a XXI. Század Intézet igazgatója

Borítókép: Bajnai Gordon volt miniszterelnök (Fotó: MTI/Beliczay László)