Akkor, 1942 késő nyarán Magyarország is már több mint egy éve hadviselő fél volt. Bár soha nem akarta világnézetét, a társadalmi berendezkedéséről vallott elveit más népekre kényszeríteni, soha nem óhajtott egyetlen olyan falvat sem elfoglalni, mely ezer éven át nem tartozott a Szent István-i országhoz, s ezer éven át a kis magyar nép, mely nagy hatalmak állandó viharzónájában él, megtanulta, hogy egyetlen kötelessége van önmagával és a világgal szemben: megmaradni – mégis elkerülhetetlen következetességgel telt be rajtunk a végzet: részt kellett vennünk a háborúban. Ki a felelős, kérdezi Márai: a magyarság, mely mindig mértéket tartott és szerezni nem akart, csak megőrizni; vagy azok a szándékok és indulatok, melyek megtöltötték a nagyhatalmak és népek lelkét a kegyetlenség, a korlátlan és fékevesztett támadó szellem önkívületével? Mi nem vádolunk másokat, de bizonyítani akarjuk, hogy jogunk van megmaradni – írja, s hozzáteszi: „Népek nagy vizsgájának órájában megmaradni csak az tud, kinek nemcsak joga, hanem ereje is van hozzá.”

Meglepően időszerűek ezek a gondolatok, de csak azoknak, akik nem tudják: ugyan a történelem nem ismétli önmagát, de rímel, ahogy Mark Twain írta. Ezért lehet és tanácsos, időnként életbevágóan fontos okulni belőle.

1914 nyarán az Osztrák–Magyar Monarchia felelős politikai és katonai vezetői közül egyedül a magyar miniszterelnök, gróf Tisza István próbálta megakadályozni a Szerbia elleni preventív háborút – ami főként Oroszország és Németország lépései ­miatt vált világháborúvá –, de a birodalmi vezetés a háború mellett döntött, végül Magyarországot tették meg a győztes hatalmak a fő felelősnek, és a trianoni ország- és nemzetdarabolással büntettek meg minket. A második világháborúból is megpróbáltunk kimaradni, majdnem két évig sikerült is. Végül a szövetséges Német Birodalomnak – az akkori magyar kormányzat gyengesége és téves helyzetértékelése miatt is – sikerült belesodorni a két gonosz birodalom közé szorult, „lángoktól ölelt kis országunkat” a minden addiginál borzalmasabb világégésbe.

Több mint egy éve dúl már az ukrajnai háború, melyben az agresszor Oroszország és a megtámadott Ukrajna mellett egyre több a nyílt és lelkes, leplezett és vonakodó hadviselő állam/kormány. Mi, magyarok azonban ebből az egyre öldöklőbb, pusztítóbb proxy háborúból is – ami vészjóslóan közelít a harmadik világháborúhoz – ki akarunk maradni. Orbán Viktor már az orosz „különleges hadművelet” első napján, 2022. február ­24-én a rendkívüli EU-csúcson kijelentette: „ki fogunk állni Magyarország nemzeti érdekei mellett és nem fogjuk engedni, hogy Magyarországot bárki belesodorja ebbe a háborúba”. A magyar kormány azóta ezt az álláspontját számtalanszor megerősítette, és nemcsak szavakban, hanem tettekben is következetesen – minden baráti, szövetségesi kérés, követelés, nyomás, zsarolás, fenyegetés ellenére is – kitart mellette.

Kéretik nem gyarmatként tekinteni ránk senkinek a világon, hanem egy szuverén országként, jelentette ki csütörtökön a magyar külügyminiszter, és hozzátette: nincs az a nyomás és hecckampány, amely a magyar kormányt eltántorítaná a békepárti álláspontjától. És azért sem tudja senki és semmi eltántorítani, mert a magyar nép zöme ebben a kérdésben (is) határozottan a kormány mögött áll.

„Ahogy Szent XXIII. János fogalmazott hatvan évvel ezelőtt a Pacem in terris kezdetű enciklikájában: a háború őrültség, nincs értelme. Minden háború, minden fegyveres összecsapás mindig mindenkinek a vereségével végződik. Növeljük a béke kultúráját! Imádkozzunk az erőszakmentesség kultúrájának mind szélesebb körű elterjedéséért, ami egyre kevesebb fegyverhasználattal jár az államok és az állampolgárok részéről is” – szólított fel Ferenc pápa áprilisi imaszándékában. Ha a kevesebb, mint tízmilliós Magyarország szavát nem is, a több, mint egymilliárd hívőt képviselő katolikus egyházfőét talán meghallják és hallgatnak rá Európa-szerte. Mert a háború valóban őrültség és mindig van észszerű alternatívája.

Borítókép: illusztráció (Fotó: MTI/AP/Libkos)