Rákóczi úti lakosként vitatnám, hogy ugyanolyan könnyű átmenni Romániába, mint „kigurulni” a Blaha Lujza térre, noha itt és most nem ez ebben az egészben a legérdekesebb, és nem is Tarr tehet a dologról. Amiről viszont tehet az Ursula von der Leyen minapi, évértékelő beszédét is lelkesen megtapsoló politikus: olyan tankönyvszerű szöveget adott le hallgatóságának az Európai Unióról, mintha legalábbis a kétezres évek elején járnánk, és Magyarország nem huszonegy év uniós tagsággal a háta mögött vívná Brüsszellel a szuverenitási csatáit. Az ezredfordulón a magyar politikai elit és a sajtó annak tudatában támogatta az EU-csatlakozást, tájékoztató kampányt is folytatva, hogy – más előnyökért cserébe – bizonyos dolgokról valóban le kell mondanunk. Az unió egységes belső piaccal rendelkezik, a munkaerő szabadon áramolhat. Nem vámoltathatjuk meg a német árut, nem akadályozhatjuk egy francia biztosító piacra lépését, a földmoratórium 2014-es megszűnte óta pedig azt sem, hogy egy holland gazda magyar termőföldet vegyen. Cserébe – elvben – a magyar áruk is akadálytalanul piacra vihetők másutt, cukrászdát is nyithatnánk Bécsben, 2011 óta szabadon vállalhatunk munkát az összes tagországban. A 2003-as népszavazáson a megjelentek 84 százaléka ennek tudatában voksolt a csatlakozásra.

A valamit valamiért gyakorlatának jó példája a közös, schengeni határőrizeti rendszer működése. Mindnyájan élvezzük még turistaként is, hogy könnyen, gyorsan, útlevél nélkül utazhatunk számos országba; aki annak idején állt sorba három napra érvényes belga átutazóvízumért vagy vonatozott éjjel Budapestről Krakkóba, miközben három különböző egyenruhás határőr ébresztette fel, annak ezt nem kell hosszasan magyarázni. Számos, mondjuk az osztrák vagy a román határ mellett élő ingázónak, dolgozónak és tanulónak pedig ez nem pusztán kényelmi kérdés, hanem életlehetőség. Schengen hátulütője ugyanakkor, hogy bűnözők és terroristák is szabadon közlekedhetnek, ha nem elég éberek a hatóságok, adott esetben éppen a külföldiek. Két hónappal a 2015. novemberi párizsi terrortámadás előtt például az egyik elkövető, Salah Abdeslam a budapesti Keleti pályaudvarnál, majd a Thököly úton parkolt le; ezt azóta is irigyeljük tőle.

Mindezeken a szuverenitást érintő vitákon régen túlvagyunk.

Tarr Zoltán azt állítja: „hogyha valamit ketten, hárman, tízen, huszonheten jobban tudunk csinálni, mint egyedül, akkor érdemes így csinálni, mert nagyobb erőt és hatékonyságot lehet elérni”. Ezek már üres szavak. Ursula von der Le­yen európai bizottsági elnök Donald Trumppal szemben (figyeljünk a protokolláris részletekre is: skóciai nyaralásán keresve fel az amerikai elnököt) amatőr módon tett egész Európa nevében elképesztő vállalásokat. Az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, a szélsőségesen oroszellenes Kaja Kallas semmilyen jelentős nemzetközi tárgyalásoknak nem részese. A francia diplomácia önállóan mozog, tudván, hogy Párizs szava a világ több pontján ma többet ér, mintha huszonhatodmagával, Brüsszel hangján szólalna meg.

Brüsszelben úgy reagálnak, mint az osztályban már tekintélyét veszített tanár.

Évértékelő beszédében Von der Leyen egységet sürgetett a tagországok között (értsd: a magyarok és a szlovákok ne kekeckedjenek Ukrajna ügyében), az uniós intézmények között (a tagállamok fogadják el szépen Brüsszel javaslatait), valamint az „Európa-párti demokratikus erők” között (rekesszék ki az olyan frakció­kat, mint a Fideszt is magába foglaló Patrió­ták Európáért).

Meg akarták mondani, hogy kit engedjünk be Magyarországra (Brüsszelben meghatározott, máshonnan áthelyezett kvótamigránsokat), most meg akarják mondani, honnan (ne) szerezzük be az energiát. Mellesleg éppen az a német politikai elit (Von der Leyen, Manfred Weber) teszi ezt, amelynek migrációs és energiapolitikája csúfosan leszerepelt. Ám itt főleg elvi kérdésről van szó, a szuverenitáséról. A röszkei ostrom tizedik évfordulóján Fodor Gáborral a magyar migrációs politikáról vitatkoztunk a Hír TV tegnap esti Csörte című műsorában. Ő nem tartja bölcs dolognak, hogy hazánk nem kompromisszumkész ebben az ügyben. 

Viszont nem titok legalább, hogy a Tisza Párt hogyan dobná oda megmaradt nemzeti jussunkat, hiszen maga mondja ki: „elképesztő örömmel és mindent megígérve a másiknak”.