A szuverenitás nem kelengye

A szuverenitási viták nem most kezdődtek az európai integrációról. A német köztévé a napokban mutatta be Egy szeptemberi napon címmel azt a történeti hűségre törekvő új filmet, amely Konrad Adenauer német kancellár Charles de Gaulle vidéki birtokán, 1958. szeptember 14-én tett magánlátogatását dolgozza fel. A tábornok ekkor még nem volt francia elnök, csak széles jogkörökkel felruházott kormányfő; a polgárok Adenauer látogatása után két héttel népszavazáson döntöttek a mostani Ötödik Köztársaság megalapításáról. De Gaulle házában, Lotaringiában – a francia–német háborúk egyik örök helyszínén – több körben, még csak puhatolózva vitatták meg Európa lehetséges jövőjét a második világháború utáni első (nyugat-)német kancellárral. Ez nemcsak az európai integrációt, hanem a NATO-t, az Egyesült Államokkal való kapcsolatot, a védelmi szuverenitást is érintette.

De Gaulle az egyes pontokban jól érzékelhetően szuverenitáspárti álláspontot képviselt, ma őt tartjuk a nemzetek Európája egyik zászlóvivőjének. Adenauer a fokozottabb integráció híve volt a NATO-ban, illetve a kontinensen is.

Ekkor már létezett – igaz, csak hat tagállammal – az Európai Gazdasági Közösség, a „Közös Piac”, az integráció második foka, a mostani unió egyik elődszervezete.

Most, 2025-ben, amikor a De Gaulle–Adenauer-megbeszélés idején születettek már nyugdíjas éveikben járnak,

Tarr Zoltán, a Tisza Párt alelnöke egy fórumon arról beszélt: „Magyarországnak fel kell adnia a szuverenitása bizonyos részeit az Európai Unióban, és ezt örömmel tesszük”.

Szavai szerint „olyan ez, mint egy házasság, egy jó házasság […] Amikor belép két ember egy házasságba, akkor bizonyos részeit a saját szuverenitásának feladja, és ezt a legtöbb esetben nem, hogy is mondjam, zokogva és a haját tépve teszi meg, hanem óriási fesztivál, lagzi keretében, elképesztő örömmel és mindent megígérve a másiknak”. Példát is hoz rá, hogy milyen jól jártunk az unióval: „most már Romániába, Erdélybe úgy tudunk átmenni, mintha kigurulnánk ide, a Blaha Lujza térre”.

Rákóczi úti lakosként vitatnám, hogy ugyanolyan könnyű átmenni Romániába, mint „kigurulni” a Blaha Lujza térre, noha itt és most nem ez ebben az egészben a legérdekesebb, és nem is Tarr tehet a dologról. Amiről viszont tehet az Ursula von der Leyen minapi, évértékelő beszédét is lelkesen megtapsoló politikus: olyan tankönyvszerű szöveget adott le hallgatóságának az Európai Unióról, mintha legalábbis a kétezres évek elején járnánk, és Magyarország nem huszonegy év uniós tagsággal a háta mögött vívná Brüsszellel a szuverenitási csatáit. Az ezredfordulón a magyar politikai elit és a sajtó annak tudatában támogatta az EU-csatlakozást, tájékoztató kampányt is folytatva, hogy – más előnyökért cserébe – bizonyos dolgokról valóban le kell mondanunk. Az unió egységes belső piaccal rendelkezik, a munkaerő szabadon áramolhat. Nem vámoltathatjuk meg a német árut, nem akadályozhatjuk egy francia biztosító piacra lépését, a földmoratórium 2014-es megszűnte óta pedig azt sem, hogy egy holland gazda magyar termőföldet vegyen. Cserébe – elvben – a magyar áruk is akadálytalanul piacra vihetők másutt, cukrászdát is nyithatnánk Bécsben, 2011 óta szabadon vállalhatunk munkát az összes tagországban. A 2003-as népszavazáson a megjelentek 84 százaléka ennek tudatában voksolt a csatlakozásra.

De a teljes szuverenitás féltése akkoriban is megjelent a nyilvánosságban, a MIÉP ezért ellenezte a belépést az unióba. A tájékozottabbak tisztában voltak azzal, hogy a rendszerváltást követő privatizáció kiszolgáltatott egyes hagyományos ágazatokat a nyugat-európai tőkének – gyakori példa erre a cukoripar –, így legfőbb ideje, hogy Nyugat-Európa, amelyet éppen Európai Uniónak neveznek, visszaadjon valamit cserébe. Mondjuk a híres támogatási pénzeket.

A valamit valamiért gyakorlatának jó példája a közös, schengeni határőrizeti rendszer működése. Mindnyájan élvezzük még turistaként is, hogy könnyen, gyorsan, útlevél nélkül utazhatunk számos országba; aki annak idején állt sorba három napra érvényes belga átutazóvízumért vagy vonatozott éjjel Budapestről Krakkóba, miközben három különböző egyenruhás határőr ébresztette fel, annak ezt nem kell hosszasan magyarázni. Számos, mondjuk az osztrák vagy a román határ mellett élő ingázónak, dolgozónak és tanulónak pedig ez nem pusztán kényelmi kérdés, hanem életlehetőség. Schengen hátulütője ugyanakkor, hogy bűnözők és terroristák is szabadon közlekedhetnek, ha nem elég éberek a hatóságok, adott esetben éppen a külföldiek. Két hónappal a 2015. novemberi párizsi terrortámadás előtt például az egyik elkövető, Salah Abdeslam a budapesti Keleti pályaudvarnál, majd a Thököly úton parkolt le; ezt azóta is irigyeljük tőle.

Mindezeken a szuverenitást érintő vitákon régen túlvagyunk.

Nemcsak teljesen felesleges, de félrevezető is, ahogy Tarr imamalomként mondja fel a brüsszeli leckét. Most – sőt már jó ideje – egy másik Európai Unióban élünk. Olyanban, amely 2005 óta válságok során evickélt át. A négy legnagyobb az alkotmányos, a gazdasági, a migrációs, illetve a járványkezelési válsága volt. A világpolitikai és -gazdasági színtéren Európa leértékelődése folyamatos.

Tarr Zoltán azt állítja: „hogyha valamit ketten, hárman, tízen, huszonheten jobban tudunk csinálni, mint egyedül, akkor érdemes így csinálni, mert nagyobb erőt és hatékonyságot lehet elérni”. Ezek már üres szavak. Ursula von der Leyen európai bizottsági elnök Donald Trumppal szemben (figyeljünk a protokolláris részletekre is: skóciai nyaralásán keresve fel az amerikai elnököt) amatőr módon tett egész Európa nevében elképesztő vállalásokat. Az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, a szélsőségesen oroszellenes Kaja Kallas semmilyen jelentős nemzetközi tárgyalásoknak nem részese. A francia diplomácia önállóan mozog, tudván, hogy Párizs szava a világ több pontján ma többet ér, mintha huszonhatodmagával, Brüsszel hangján szólalna meg.

Brüsszelben úgy reagálnak, mint az osztályban már tekintélyét veszített tanár.

on der Leyen és Kallas a sorba be nem illő egyes tagállamokkal veszekszik, az Európai Parlamentben a víz alá akarják nyomni a kritikus hangokat, így a Patrióták Európáért frakcióját is. Brüsszel álcivil szervezeteket és újságírókat finanszíroz az uniós adófizetők pénzéből, hogy erősítsék fel a fokozatosan gyengülő fősodor álláspontját. Mindenkit be akarnak terelni a kolhozba. A lopakodó hatáskörbővítés a brüsszeli bürokrácia központosító válasza arra, hogy maga is érzi: csúszik ki az irányítás a kezéből.

Évértékelő beszédében Von der Leyen egységet sürgetett a tagországok között (értsd: a magyarok és a szlovákok ne kekeckedjenek Ukrajna ügyében), az uniós intézmények között (a tagállamok fogadják el szépen Brüsszel javaslatait), valamint az „Európa-párti demokratikus erők” között (rekesszék ki az olyan frakciókat, mint a Fideszt is magába foglaló Patrióták Európáért).

Meg akarták mondani, hogy kit engedjünk be Magyarországra (Brüsszelben meghatározott, máshonnan áthelyezett kvótamigránsokat), most meg akarják mondani, honnan (ne) szerezzük be az energiát. Mellesleg éppen az a német politikai elit (Von der Leyen, Manfred Weber) teszi ezt, amelynek migrációs és energiapolitikája csúfosan leszerepelt. Ám itt főleg elvi kérdésről van szó, a szuverenitáséról. A röszkei ostrom tizedik évfordulóján Fodor Gáborral a magyar migrációs politikáról vitatkoztunk a Hír TV tegnap esti Csörte című műsorában. Ő nem tartja bölcs dolognak, hogy hazánk nem kompromisszumkész ebben az ügyben.

Ha már Tarr Zoltán egy házasság példáját hozta fel, a szuverenitás nem kelengye, amelyről huszonegy éve elteltével is alkudozni akarnánk a hozomány részeként.

Viszont nem titok legalább, hogy a Tisza Párt hogyan dobná oda megmaradt nemzeti jussunkat, hiszen maga mondja ki: „elképesztő örömmel és mindent megígérve a másiknak”.