Charlie Kirk meggyilkolásának szörnyű története minden bizonnyal fordulópont lesz a jelenkori amerikai történelemben. A társadalom megosztottsága ugyanis eljutott egy olyan helyzetig, amikor már nem lehet rálegyinteni az eseményekre, egyik részről sem.
Egy embert megöltek, nyílt színen, mindenki szeme láttára, a halál pedig nem azt eredményezte, hogy magába szállt a harsogó, vért követelő liberálisok tömege. Épp ellenkezőleg. Kirk haláltusáját kigúnyolták az online fertőben örömmel tapicskolók, saját magukat állították be áldozatként, egyesek jogos reakciónak nevezték a gyilkosságot.
Persze mindezt online, egy kamerába nézve, roppant okosnak szánt mondatok szajkózásával. Majd kilőve az internet szemétdombjára a mondatok saját életre keltek, osztották-vitték azok, akik hozzájutottak, s végül lecsapott a valóság.
Sokan jelezték, hogy valóban vállalhatatlan, a halált kifigurázó, a gyilkosságot mentegető nyilatkozataikat követően munkahelyük vagy iskolájuk megvált tőlük. Köztük volt ismeretlen egyetemista, egyetemi tanár, szoftverfejlesztő, általános okoskodó, vagy Jimmy Kimmel tévés műsorvezető. Mindannyian úgy vélték, nekik joguk van kinyilvánítani a véleményüket.
Mindannyian úgy reagáltak, hogy a szólás szabadságához való alkotmányos jogukat sértették meg azáltal, hogy kirúgták őket. A nevenincs egyetemista harsány sírása a mobil kamerája előtt keveseket érint, Jimmy Kimmel leszedése a képernyőről viszont médiatörténeti esemény. Politika.
Ugyanis a gyilkosságot azonnal a republikánusok nyakába varró, az ellenfelet politikai haszonszerzéssel vádoló sztárműsorvezető mellett azonnal kiállt néhány kollégája, egy-két hollywoodi sztár, s megjelentek az összefoglaló videók azokról, akiket elméletileg sajnálni kell.
Itt pedig már nem Charlie Kirkről van szó. Az ő halálát elfelejtették azok, akik számára a véleményvezér csak egy bábu volt a sakktáblán, akit most kiütöttek. Elkezdődött a felelősség áthárítása másokra, a kormányzatra, a „nyomás alatt álló” egyetemekre és munkahelyekre. Mintha nem volna abszolút erkölcs. Mintha meg kellene magyarázni, hogy egy embert, aki politikai véleményéért kiáll, nem szabad megölni.
Ne ölj! – a parancsolatot nem kellene megmagyarázni. Mégis eljutott az amerikai digitális világ odáig, hogy az eszelős gyűlölet legalábbis egy ember halálát okozta. Ma se szeri, se száma azoknak, akik már Kirk feleségét gúnyolják, Trump felelősségét firtatják, a gyilkost pedig dicsőítik.
A szólásszabadság nemcsak joggal jár, de kötelességekkel is. Mielőtt beszélünk, át kell gondolnunk, mit mondunk. Mert a következményeket igenis viselni kell, számítani kell arra, hogy a szavaknak súlya van.
No nem azért, mert annyira korszakalkotó vélemények volnának ezek. Az esetek többségében teljesen egy kaptafára menő, önmagukat ismétlő, sokszor trágár és alantas kijelentések. De épp ezért alkalmasak arra, hogy felfigyeljenek rá mások, ismeretlenek. Az említett vélemények mögött pedig ott az ember, aki mondja, s azt gondolja, védi őt az alkotmány hálója, valamint az internetes nyilvánosság. A torz valóságértelmezés azt eredményezi, hogy az aktuális megmondóember saját véleményét zseniális kinyilatkoztatásnak tekinti, amely érinthetetlennek teszi őt, s mivel látja magát beszélni és mozogni a videóban, elhiszi, hogy ő „valaki”. Olyan, akire figyelnek. Akinek a szava valóban érdemes arra, hogy megfontolják.
