Európa második világháború utáni helyzetét mindenkor személyek, projektek és a geopolitikai helyzet határozta meg. Ennek alapján voltak rendkívül prosperáló, virágzó periódusok, és vannak időszakok, amikor Európa hanyatlásának, gyümölcstelen elvirágzásának lehetünk tanúi. A háborút követően szükség volt az újrakezdésre, az országok közötti bizalom helyreállítására.
Németország romokban és négyhatalmi megszállás alatt volt, Amerika és Franciaország segítségével szükség volt a szabad német területek újraépítésére. Schuman, Monnet, De Gasperi, Spaak, az akkori európai vezetők között egyetértés mutatkozott az élet újraindítását illetően, tehát az európai projekt megindításának személyi feltételei adottak voltak. A geopolitikai helyzet is indokolttá tette a szabad nyugati országok összefogását, mert a Szovjetunió és a kommunista ideológia terjeszkedési törekvéseinek gátat kellett szabni.
Az 1950-es évek második felében De Gaulle és Adenauer ismerte fel, hogy Franciaország és Németország együttműködése határozza meg Európa szabad részének sorsát. A két államférfi közötti bizalmi viszony alapja volt annak, hogy 1963-ban létrejöhetett az Élysée-szerződés, amely kereteket adott a két ország együttműködésének. Az európai integrációban akkor részt vevő hat ország között szoros kapcsolat alakult ki, politikai, gazdasági és kulturális téren kívánták erőiket egyesíteni. Geopolitikai vonatkozásban De Gaulle fontosnak tartotta, hogy Európának önálló arculata legyen, bizalmatlan volt az Amerikai Egyesült Államok politikájával szemben. Víziója szerint egyedül az „Atlanti-óceántól az Urálig” terjedő önálló államok szövetsége biztosíthat méltó helyet Európának a világhatalmak között.
Valéry Giscard d’Estaing francia elnök és Helmut Schmidt német kancellár kortársak és barátok voltak. Sikeres együttműködésüknek köszönhetően számos eredményt értek el európai színtéren, az európai monetáris rendszer létrehozásával, az újonnan létrehozott valutaegység bevezetésével a dollártól való függetlenedést tette lehetővé. Létrehozták az Európai Tanács intézményét, amely az európai állam- és kormányfők rendszeres találkozóját tette lehetővé, ezzel is hangsúlyosabbá téve a tagállamok vezető szerepét. Francois Mitterrand francia elnök és Helmut Kohl német kancellár szintén kortársak voltak. Annak ellenére, hogy ismét két eltérő politikai családhoz tartozó államférfiről van szó a két politikus együttműködése zavartalan volt. Mitterrand, ha nehezen is, de elfogadta Németország újraegyesítését, Kohl pedig az euró bevezetését, feloldva a német márka dominanciájával szembeni félelmet.
A közép-európai rendszerváltozások, Ausztria, Finnország és Svédország unióhoz való csatlakozása adta azt a reményt, hogy az európai színtéren lehetőség van nagyot álmodni, létre lehet hozni egy, a gazdasági együttműködésen túlmutató politikai uniót is. Történelmi esély pillanatait élhette át Európa: lehetőség nyílt, hogy visszaszerezze a korábban elvesztett önrendelkezését és sorsának nagyhatalmaktól függetlenebb alakítását. Így jött létre harminc évvel ezelőtt a maastrichti szerződés, amelynek ambíciói azonban – mint később kiderült – talán eltúlzottak voltak. Ennek okai több tényezőre is visszavezethetők.
A személyi tényezők között említhető, hogy a francia–német tandem Mitterrand és Kohl után már nem tudott olyan erőt, egységet és karaktert felmutatni, mint a korábbi évtizedekben láthattuk. Jacques Chirac és Gerhard Schröder együttműködésében már több volt a színpadi elem, kevésbé volt jelen az a mély, Európa jövőjéért aggódó gondolkodás, amely még a korábbi elődök esetében fennállt. Angela Merkel 2005-ben került a kancellári posztra, és több mint tizenöt éven át meghatározó szereplője tudott lenni az európai politikának. Ugyanakkor Angela Merkel nem talált igazi erős partnerre Franciaországban, az utolsó elnöki éveit töltő, rendkívül meggyengült Chirac, majd a belső gondokkal küzdő és csak egy cikluson keresztül működő Nicolas Sarkozy és rendkívül népszerűtlen Francois Hollande nem tudtak európai színtéren meghatározó szerepet játszani. A sors iróniája, hogy ma a leginkább európai vízióval rendelkező Emmanuel Macronnak olyan német kancellárral, Olaf Scholzcal kell együtt dolgoznia, akinek reputációja még saját országában sem áll biztos lábakon.
Ahhoz ugyanis, hogy a maastrichti szerződésben foglalt vágyak realitássá váljanak, Európának megfelelő kölcsönös bizalomra és a konszenzus légkörére lenne szüksége. A francia–német együttműködés évtizedeken keresztül ebben részesült, ezért tudtak eredményt felmutatni. Az elmúlt húsz esztendő azonban e téren változást hozott. A közép-európai országok, a visegrádi államok erős önálló hangja is megjelent az európai uniós döntéshozatali mechanizmusban, így új, a korábbiaktól eltérő nézetek is utat törnek Európában. Ez önmagában kétségessé teszi, hogy a francia–német tengely lehet-e az egyedüli iránymutató erő Európában.
Egyre markánsabb, ideológiai természetű ellentét bontakozik ki azok között, akik föderális Európát szeretnének látni és azok között, akik a tagállamok felemelését várják az európai együttműködéstől. Másrészt a kétezres évek elejétől olyan események rázták meg az európai építkezés szekerét, mint a Lehman Brothers bedőlését követő pénzügyi válság, a görög pénzügyi válság, a brexit, a migrációs válság, a Covid, napjainkban pedig a háború. És akkor még nem szóltunk arról, hogy az európai országok versenyképessége, így a kontinens versenyképessége napról napra romlik.
Az európai nemzetek vezetőinek önvizsgálatot kell tartaniuk. A francia–német tandem súlya ebben a folyamatosan bővülő integrációban mindenkor megmarad, de ez csak akkor lehet sikeres, ha konszenzuskeresésre épül. A tagállamok karakteres és vízióteremtő vezetése a záloga annak, hogy az európai intézmények ne válhassanak olyan korlátlan hatalmú, ellenőrzés nélküli intézményekké, amelyek tévútra vagy zátonyra navigálják az európai együttműködést. Az együttműködés nem öncélú, hanem a tagállamokért van, ők viszik a bőrüket a vásárra és végső soron ők viselik a felelősséget sikeréért vagy kudarcért.
Történelmi tapasztalatuk okán is ebben a közép-európai országok víziójának fontos szerepet kell kapniuk, ez a tagállamok egyenjogúságának elvéből és Európa sokszínűségéből és pluralizmusából egyaránt következik. Nem szabad merev dogmákhoz rugalmatlan módon ragaszkodni. Az elhíresült egyre szorosabb egység, az ever closer union nem gyógyír minden betegségre. Európa hajóját hullámverések között kormányozni kell, és ehhez karakteres és a hazájukért felelősséget vállaló vezetőkre és vezetésre van szükség.
A szerző európai parlamenti képviselő (Fidesz), egyetemi tanár, rektor (KRE)
(A jelen írás a Szabadkai Városházán, 2023. március 18-i elhangzott beszéd szerkesztett változata)
