Úgy látom, társaimnak már éppen elegük lesz ünneplő monológomból, ezért ellenállok a kísértésnek, hogy emlékeztessem őket arra is: a közeli Flandriában – kőhajításnyira onnan, ahol ülünk – a szeparatista Flamand Érdek párt áll az élen. Elhallgatom azt is, hogy az Osztrák Szabadságpárt is egyértelműen vezet a felmérésekben. Egy szót sem szólok arról, miért lettek a Svéd Demokraták a második legnépszerűbb párt a skandináv ország tavalyi parlamenti választásain. Arra sem merem emlékeztetni őket, hogy Giorgia Meloni Olasz Testvérek elnevezésű populistái az összes párt közül a legtöbb voksot kapták tavaly ősszel. Nincs értelme, hogy sóval dörzsöljem be nyílt egzisztenciális sebüket.

Azt azonban el akarom mondani nekik, hogy az EPP-t működtető barátaik annyira aggódnak már az elitellenes népi mozgalmak új seregének felemelkedése miatt, hogy azt kockáztatják: elveszítik a kapcsolatukat a politikai valósággal. Ennél is aggasztóbb az a tendencia, hogy néppárti politikusok átveszik a fősodorbeli média előítéletét, és a politikai viszonyokra mért csapásnak tekintik az olyan populistákat, mint a Finnek Pártja. Gyakran úgy tűnik, hogy igazából karantén alá akarják helyezni ezeket a feltörekvő pártokat, megpróbálva akadályozni, hogy koalíciós kormányokban vállaljanak szerepet. Az EPP – szocialista és zöld uniós rokonaihoz hasonlóan – populistáktól mentes világot akar teremteni.

A koronavírus-járvány alatt és közvetlenül utána a fősodorbeli politikai pártok és a barátaik a médiában azt remélték: a veszélyhelyzet mértéke elrettenti a szavazókat attól, hogy populista pártokra voksoljanak. Úgy vélték, a közvélemény annyira megrémült a pandémiától, hogy elutasítja a radikális mozgalmakat, és a józan, technokratikus, fősodorbeli massza felé fordul. A populizmus ellenségei a járvány idején gyakran kifejezésre juttatták reményüket, miszerint a Covid leszámol az ellenségeikkel.
A nyugati fősodorbeli média diadalittas hangvételben reagált a technokrata döntéshozatal feltételezett fölényére és a populizmus összeomlására. „A populizmus a pandémia áldozatává vált” – fogalmazott a londoni The Times. 

Szerencsére azonban a populizmus kimúlásáról írt számos nekrológról kiderült, hogy nem többek az eurokraták kollektív vágyvezérelt gondolkodásának egy formájánál. Mielőtt a brüsszeli bárban ülve lendületbe jönnék, és elmagyaráznám, miért maradnak mégis velünk a régi politikai berendezkedéssel Európa-szerte birokra kelő mozgalmak, egyik társam felém fordul, és ujjával az arcomra mutatva felkiált: „Maga tényleg populista, nem igaz?!” Úgy látom, azt képzeli, erre majd védekezően reagálok, és kerülöm, hogy összefüggésbe hozzam magam a p betűs szóval. Amikor azonban kérdésére válaszolva bólintok, megkapom a kérdést: hogyan nevezheti magát populistának egy magamfajta tanult közíró és egykori egyetemi tanár? Válaszom egyszerű és egyenes: „Azért vagyok populista, mert hiszek a demokráciában, valamint az emberek képességében, hogy jó döntéseket hoznak.”

Megpróbálok rámutatni, hogy társaim a populistaként leírt mozgalmakkal szembeni ellenségeskedését a dolgozó emberek életétől való lelki távolságuk motiválja, egyes esetekben pedig az antipopulizmus a démosztól, a néptől való félelem tünete.

Erre hitetlenkedve néznek rám, és ösztönösen tudom, hogy nem találom hozzájuk az utat. Azt hiszem, holtpontra jutottunk amiatt a nagy szakadék miatt, ami a globalista igazodású elitek és az emberek nagy többségének gondolkodása között húzódik. Ismerőseim úgy vélik, én nem értem a XXI. századi világ összetettségét. Az ő nézőpontjukból a népi és nemzeti szuverenitás melletti elkötelezettségem nélkülözi a kifinomultságot, és rávilágít, hogy képtelen vagyok lépést tartani az idővel. Ugyan nem mondják ki, de valószínűleg azt képzelik, nézetem annak a bizonyítéka, hogy soviniszta vagyok, ha nem egyenesen idegengyűlölő. Túlságosan udvariasak ahhoz, hogy a „szélsőjobboldali” jelzőt a képembe vágva bélyegezzenek meg, így aztán megkímélnek annak szükségességétől, hogy rossz szájízzel fejezzem be ezt a beszélgetést. Nézeteltéréseink dacára mindenesetre elkötelezett vagyok, hogy folytassuk a későbbiekben, és kitörjünk ezáltal a brüsszeli visszhangkamrából.

Amióta csak megkezdtem brüsszeli munkámat, folyamatos emlékeztetőt kapok abból: a politikai polarizáció elérte azt a pontot, ahol a demokrácia, valamint a szellem, amely fenntartja, folyamatos fenyegetettség alatt áll egy kifelé arrogáns, befelé azonban lelkileg bizonytalan szuverenista ellenes technokrácia részéről. Globalista képzeletük spontán tart egy olyan szemléletmód felé, amely lenézi a nemzeti kultúrát és hagyományos értékeit. Mély megvetéssel tekintenek az olyan értékekre, mint a hazafiasság és a nemzethez való hűség. Ha az ő akaratuk érvényesül, akkor veszélybe kerülnek az értékek, amelyek az euró­pai civilizáció alapját jelentik. A tervük útjában álló egyetlen akadály az új populista mozgalmak felemelkedése.

A populizmussal összefüggésbe hozott számos reakció és beállítódás olyasmit alkot, amit Hannah Arendt politikai filozófus a politika előtti tekintély kereséseként írt volna le. Ezért jelent a család, az otthon, a közösségi szolidaritás, valamint a nemzet oly sokat a populista mozgalom számára. Politika előtti szolidaritást kovácsolva törekszenek jelentőségre szert tenni, és ezt gyakran a hagyományos család, a közösségi élet, a vallás, valamint a szolidaritás melletti kiállásuk fejezi ki. A moralitás újraértelmezésére való törekvésük nyíltan szembeszáll a brüsszeli véleménybuborékban uralkodó kulturális normákkal.

Amennyiben a populizmus további teret nyerne, és sikerrel befolyásolná a fiatalabb nemzedékeket, abból valami új és izgalmas születhet. A zavarodottság és erkölcsi irányvesztés évtizedei után el tudok képzelni egy olyan világot, amelyben a populizmus erősödése az új európai reneszánsz előfutára lehet. Ez nem fog spontán módon bekövetkezni. Az új mozgalmak még keresik a helyüket, eszményeiket olyan stratégiai vízióvá kell alakítaniuk, amely összekötheti az emberek szolidaritásra és törekvésre való vágyódását egy jövőorientált politikai szemléletmóddal. Fel van adva a lecke!

A szerző professor emeritus, az MCC brüsszeli intézetének igazgatója

Borítókép: Az Európai Unió zászlói lengenek egy épület előtt Brüsszel európai negyedében 2022. augusztus 5-én. Augusztusban az európai uniós intézmények a nyári szünet miatt zárva tartanak (Fotó: MTI/EPA/Olivier Hoslet)