Novák Benjámin, a 444 volt újságírója riasztotta a román külügyet egy Hír TV-s műsorban elhangzott, lényegében ártatlan és tényszerű mondat kapcsán, amint arra lapunk felhívta a nemrégiben a figyelmet. Kiszelly Zoltán abbéli vélekedésének adott hangot, hogy Putyin számára a Krím éppannyira szimbolikus kérdés, mint számunkra Erdély.
A hírre lecsapott a román sajtó, elsőként a G4Media, majd átvette többek között az Epochtimes-romania.com, a Realitatea.net, az Info-sud-est.ro és a Ziarelive.ro. A kommentátorok nem spóroltak a jelzőkkel, s nem haboztak a „revizionista” megnyilvánulást a magyar kormány nyakába varrni. Diana Sosoaca, az SOS Románia Párt hírhedt ultrasoviniszta szenátora odáig ment az eset kapcsán, hogy Novák Katalin útszéli gyalázása mellett az RMDSZ törvényen kívül helyezését követelte a román felsőházban.
Az eset három irányban is továbbgondolandó.
Az első a sajátos román reakciómechanizmus. Egyelőre úgy tűnik, egy mini sajtóviharon kívül nincs más következmény, holott ennél sokkal kisebb ügyeket is fújt már fel a román kormányzat a rendszerváltás óta eltelt évtizedekben.
Emlékezzünk vissza, mekkora paláver lett Tőkés Lászlónak tíz évvel ezelőtti kijelentéséből, miszerint Magyarországnak védőhatalmi státust kellene vállalnia az erdélyi magyarság felett! Miközben ez a kérdés ismételten felmerült az autonomista oldal retorikájában a kilencvenes évek közepe óta, amikor a Katona Ádám nevével fémjelzett RMDSZ-en belüli, nemzeti-konzervatív, Erdélyi Magyar Kezdeményezés nevű platform a zászlajára tűzte, hogy Ausztria mintájára, amely védhatalmi státust gyakorol a dél-tiroli osztrák kisebbség felett, Magyarország is vállaljon ilyen szerepet. Más kérdés a történelmi kontextus, s hogy ez nem csak a vállaláson, hanem a román fél elfogadásán is múlik. Most a hisztérikus román reakció a lényeg egy olyan ügyben, amely 2013-ban már csaknem két évtizede napirenden volt, újdonságértéke viszont konvergált a zéró fele.
De említhetjük azt is, hogy 1996 nyarán, az első magyar–magyar csúcs idején micsoda diplomáciai botrányt kavartak a románok a semmiből, míg a „csúcsot” intézményesítő Magyar Állandó Értekezlet megalakulását mondhatni csendben tudomásul vették.
Abból sem lett égzengés román berkekben, amikor Orbán Viktor első kormányát megalakítva kifejtette, hogy Magyarország és a magyar nemzet határai nem esnek egybe, s az általa vezetett kormány a nemzet kormánya lesz, miközben Antall József sokat idézett, hasonló tartalmú, s nem mellesleg szelídebb kijelentése ürügy volt a fröcsögő magyarellenes hangulatkeltésre.
Mindebből elég egyértelműen kiderül, hogy a román diplomácia reakciórendszere nem a román szimbolikus mező, a nemzetideológiaként funkcionáló történelmi mitológia elleni vélt vagy valós magyar támadás „foka” szerint reagál, hanem a taktikai megfontolások alapján. Ha kell, a semmiből is kreál ürügyet, ha meg a békesség a célja egy adott pillanatban, akár nyílt provokációt is lenyel.
1996 nyarán, az első magyar–magyar csúcs idején a botrányokozás valószínűsíthető mögöttese az MSZP–SZDSZ-kormány „megpuhításának” szándéka volt az alapszerződés ügyében. Néhány hónappal később alá is írták Temesváron az érintett nemzetrész képviselőinek tiltakozása dacára a magyar érdekek félreseprésével megfogalmazott dokumentumot.
Az érdekorientált eseti érzékenység taktikai bevetése apróság ahhoz képest, hogy a román politikai arénában a legelgurultabb abszurditásokat fogalmazzák meg szemrebbenés nélkül. Több mint harminc esztendeje, az RMDSZ két parlamenti képviselője, András Imre és Borbély Imre tanulmányt írt arról, hogy miként tartják szabályos pszichoterror alatt a román parlamentben az erdélyi magyarság képviselőit, az akkor még egységes RMDSZ frakcióját.
A beazonosított eszközök egyike a logikai terror volt. Idézem: „Különleges formája a terrornak, amikor az logikai színezetet kap. Ez nem más, mint az RMDSZ-állásfoglalások vagy egyéb magyar megnyilvánulások rosszindulatú, logikátlan átértelmezése, a romániai magyarságot érintő eszmefuttatásokba kevert szándékos logikai bakugrások, logikai képtelenségek nyíltszíni vállalása beszámítható emberek által. Ez rendkívül hatékonyan indukálja a tehetetlenség érzését a célbavett egyénekben vagy csoportokban, hiszen ezek igazuknak kizárólag logikai bizonyításában reménykedhetnek. Nem véletlen, hogy ezt a módszert előszeretettel használják politikai kihallgatáson, vallatáson a totalitarista rendőrségek.” (Erdélyi Napló, 1992. november 5.)
Modellértékű kisebbségpolitikáról beszéltek, miközben tankönyvkommandók kotorásztak Székelyföld utcáin magyar gyermekek iskolatáskájában magyarországi tankönyvekre vadászva, perbe fogtak embereket csak azért, mert Wass Albert-megemlékezéseket szerveztek, s a példák hosszan sorolhatók.
Történelmi abszurditásokkal revolvereznek, a megtámadott kisebbséget állítják be agresszornak. A román fél mindig professzionális módon tudta használni a logikai terror eszközét, ami egyébként rokon a magyarországi baloldal által használt valóságtagadással. (Lásd: nem zajlik proxyháború Ukrajnában, nem léteznek no go zónák, nincsenek migránspárti politikusok Európában, a migráció álprobléma, az LMBTQXYZ-őrület nem gyűrűzik be hozzánk stb.)
A második továbbgondolási lehetőség a nemzetközi baloldal Magyarországon sajnos nem ideiglenesen állomásozó segédcsapatainak évszázados történelmi múltra visszatekintő illojalitása a magyarsággal szemben.
Ezt nem részletezem, hiszen a szólás- és sajtószabadság, ellentétben a kilencvenes évekkel, elmúlt két évtizedben már odáig terjed, hogy az alma almának nevezhető, a kacsa kacsának, az idegen érdekeket szolgáló ballib ellenzék pedig globalista zsoldoshadseregnek. A nemzeti médiaorgánumokban a kérdés kellő hangsúlyt kap, a háttérszervezetek nagy részét s a guruló dollárok útját sikerült feltérképezni. Az a kijelentés, hogy a magyarországi ballib ellenzék a DK-tól a Jobbikig nem a hazáját szolgálja, hanem idegen érdekeket, ma már nem egy politikai hipotézis, hanem gazdagon dokumentált tényállítás.
Úgyhogy rá is térhetünk a harmadik gondolatösvényre, az irredentizmus problematikájának megfelelő magyar kezelésére. A magyar temperamentumnak és népkarakternek a Horthy-korszak nyílt sisakos, egyenes és felvállalt revizionizmusa felelne meg leginkább. De a geopolitikai realitásokból kiindulva, az egész keresztény fehér kultúra ellen folytatott többszintű háború árnyékában, tekintetbe véve e politikai vonalvezetés felvállalásának könnyen felbecsülhető negatív nemzetközi fogadtatását s a katonai erőviszonyokat, aligha látszik bölcsnek ez a stratégia, arról nem szólva, hogy ellentétben a Horthy-korszakkal ma már nem övezné konszenzus a revizionista célkitűzéseket a magyar politikai életben sem, hogy a lehető legfinomabban fogalmazzak. A baloldal denunciáláskultúrájának működésbe lépése garantált, Novák Benjámin akciója csak ízelítő abból, amire a nyílt irredentizmus felvállalása esetén számíthatnánk.
A magyar tudatformálás számára a legaktuálisabb és legcélravezetőbb eszmei alap a Trianon Múzeum jelmondata: „Szeressük vissza Magyarországot!” A magyar kormánypolitika a határokon átívelő nemzetegyesítés koncepciójával és azt a mindennapi cselekvésre lebontó programjaival a realitások talaján maradva igyekszik ennek jegyében kitölteni a létező politikai mozgásteret. E program erősítendő része a belső öntudati erő fokozása, az óvodától az egyetemig terjedő nemzetnevelés. A magyar oktatáspolitika, a magyar kultúrpolitika, a magyar emlékezetpolitika belül esik a még meglevő szuverenitási körünkön.
Senki nem tud az ellen tenni, hogy mit érzünk magunkénak.
