Bibó István 1979. május 10-én, 44 éve hunyt el súlyos betegséget követően. Halálával is az elnyomó rendszer falából ütötte ki a téglákat. A rendszerváltoztatás egyik fontos előfutára éppen ő volt. 1979-ben a pártállam még szörnyetegként mindent ellenőrzése alatt tartott, így nem is meglepő, hogy az 1956-os államminiszter halálhírét nem jelentették be a hivatalos médiumok.
A Nagy Imre-kormány egykori tagjának halálhíre tabunak számított.
A Magyar Nemzet volt az egyetlen újság, ahol megemlítették Bibó István halálát. A lap 1979. május 13-i számának krónikarovatában a kulturális eseményeket felsoroló hírek utolsó elemeként egy rövid, tényszerű közlés olvasható: „Dr. Bibó István jogász és történész, a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárának nyugalmazott előadója 68 éves korában, hosszan tartó betegség után május 10-én elhunyt.” A Magyar Nemzet ugyanezen oldalán, a közzétett gyászjelentések között egy másik, a család által fogalmazott gyászhír is olvasható, amely épp oly szerény, amilyen szerény maga Bibó is volt: „Nagyon szomorúan tudatjuk, hogy Bibó István május 10-én, 68 éves korában meghalt. Temetése május 21-én, hétfő délután fél 3-kor lesz az Óbudai temetőben. Telefonérdeklődés mellőzését kérjük. A gyászoló család.”
Bibó temetésével 1956 revíziójának kezdeményezése erősödni kezdett és ezzel a rendszer változtatását követelő hangok is életre kaptak.
Nagy bátorságra vall, hogy halála után tíz évvel, 1989-ben Bibó István barátai, az MDF II. kerületi szervezete egy szerény emléktáblát állított Bibó Istvánnak annak az épületnek a folyosóján, ahol elhunyt. Szesztay András az emléktábla avatásakor elmondott beszédében érzékeny és pontos jellemzést adott Bibóról: „a legpusztítóbb népbetegségnek, a félelemnek és a félelemkeltésnek a legnagyobb magyar diagnosztája és terapeutája”. A táblaavatás a pártállamot bomlasztó, félelem nélküli esemény volt. Bibó István a legnagyobb formátumú XX. századi magyar felelős államférfi, hiszen az 1956-os forradalom hű minisztere, november 4-én a szovjet tankok dübörgése idején egyedüliként, de mindannyiunkért üzent a világnak, hogy erőszakkal lerohanták hazánkat, kérte a nagyhatalmak támogatását:
Az Országgyűlés épületében egyedül alulírott Bibó István államminiszter maradtam mint az egyedül törvényes magyar kormány egyetlen képviselője.
A világ akkor nem állt mellénk, a megtorlás gyalázatos mechanizmusa pedig Bibó Istvánt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. 1963-ban amnesztiával szabadult, és minden eszközzel a bent maradt ’56-os elítéltek kiszabadításért tett nagy erőfeszítéseket.
Szabadulását követően ellehetetlenítették, megfigyelték, lehallgatták, nem publikálhatott, tudományos munkát nem végezhetett. Könyvtárosként ment nyugdíjba a Központi Statisztikai Hivatalból. Egészségét és életkörülményeit meg tudták gyengíteni, de szellemét és annak hatását nem.
Bibó István a szabadságért küzdők egyetemes példaképévé vált.
A Parlamentben 1956-ban nem magáért, de mindenkiért szót emelt, mert ha egy ember szabadsága elvész, az olyan, mintha mindannyiunké szűnne meg. Ezt az erkölcsi magasságot Bibó István már az 1938-as, A szabadságszerető ember tízparancsolata című írásában – szintén jelentős rendszerváltó irat! – megfogalmazta, majd a forradalom idején és azt követően tett nyilatkozataival, ahogy egész életével igazolta is.
Az ötödik parancsolat így szól:
A szabadságszerető ember szüntelenül szem előtt tartja azt, hogy az emberi szabadság és az emberi méltóság egy és oszthatatlan, és az egyik ember ellen akár társadalmi helyzete, akár származása, akár neme vagy kora címén elkövetett minden sérelem mindenki más szabadságát, méltóságát is veszélyezteti.
Nekünk magunknak is ilyen lelki erővel kell kiállnunk megmaradásunkért, mert szabadságszerető nemzet vagyunk. Az öntudatra ébredt polgár, Bibó szabadságszerető ember tízparancsolatának humanista cselekvője tiszteli a másik ember véleményét, magántulajdonát, látja a gyengék támogatást igénylő bénultságát is, felelősen cselekszik polgárként és magánszemélyként is. A kiálláshoz pedig bátorság kell, de Bibónak civil és politikusi kurázsija is volt.
Miért kell szólnunk halála után 44 évvel?
Mert Bibó közkincs, nem csupán a magyar történelem nagy formátumú államférfija, hanem a mai vérzivataros időkben világítótorony, nem csupán nekünk, magyaroknak, hanem mindenkinek, aki érzékeny a szabadságra, az emberek közti egyenlőségre, nem tűri az elnyomást és őrködik a tisztesség felett.
Teszi ezt úgy, hogy nem erőlteti sem akaratát, sem véleményét erőszakkal senkire, de segíti az elesettet, a gyengét, és nem tűri el a basáskodó hatalmasságokat.
Emlékezzünk tehát Bibó Istvánra, a „történelem utolsó úriemberére”, ahogyan Csoóri Sándor nevezte az államférfi emlékére írt Láttam arcodat című versében. 1956. november 4-én a fiatal magyar forradalmárok vérét hiába nem ontó békés megoldásra hívja fel a világ figyelmét:
…Felelőtlenség volna tehát tőlem a magyar ifjúság drága vérével rendelkezni. Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét! Isten óvja Magyarországot!
A szerző habilitált egyetemi docens
Borítókép: Bibó István szobra a pesti Duna-part belvárosi szakaszán. (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)
