Megbukott a fekete Kleopátra

Ittak már Bud Light „sört”? Nem? Az olyan, mintha a mosogatógépben véletlenül bent felejtett teászacskót áztatnák újra az augusztusban a kocsi csomagtartójában erjesztett Traubisodában. De mivel az amerikaiaknak senki nem szólt, hogy ihatatlan, fogyasztották évekig, mintha az életükről lenne szó. A legnépszerűbb amerikai „sör” volt, amíg az ezt forgalmazó cég hipszter marketingfőnökének, Alissa Heinerscheidnek az a kitűnő ötlete nem támadt, hogy a magát sörnek tettető italt egy magát nőnek tettető fickóval reklámozzák.

Mínusz hatmilliárd dolláros részvényzuhanással és 17 százalékos eladáscsökkenéssel később csendben jegelték a transzlázban szenvedő marketinges zsenit. Meggyőződésem szerint Heinerscheid még mindig nem érti, hogy a sörivó szegmens miért nem ünnepli a sörösdobozon ábrázolt tupírozott hajú ötperces TikTok-influenszercsodát. Ki tudja, talán azóta már egy mezőgazdasági cégnél tervezi a szivárványszínű traktorok népszerűsítését a texasi takarmánytermelők soraiban.

Persze nem ez volt az első olyan eset az utóbbi időben, amikor a fogyasztók orkán erősségű sóhajjal kísérve elutasították a már csapból is folyó úgynevezett woke ideológiát. Nézzük csak a Netflix előfizetős internetes filmszolgálat legújabb, szórakoztató történelmi drámának álcázott átnevelő maszlagát, az új Kleopátra-filmet. A történelmi tényeket mint nemkívánatos zavaró tényezőt félretolva Kleopátrát egy fekete bőrű színésznő játssza. Az ilyesmire mondják az angolok: ez sérti az ember intelligenciáját. Kleopátra apja a görög–macedón XII. Ptolemaiosz volt, édesanyja pedig Trifanea Kleopátra, ami úgyszintén viszonylag ritka név volt az ókori fekete lakosság soraiban. De ha már a híres brit 007-es ügynököt is alakíthatja fekete nő, akkor Kleopátrával ezt miért ne lehetne megtenni, nemde? Még szerencse, hogy ez csak egy irányban működik. Azt várhatják, hogy egy új Nelson Mandela-drámában a főhőst majd egy kínai vagy egy eszkimó színész játssza.

Mondanom sem kell, a sorozat megbukott, az embereknek nyilván már a könyökükön jön ki ez az ipari szintű történelemhamisítás. De az is szinte borítékolható, hogy a transzlobbitól megfélemlített nyugati cégvezetők inkább ontják tovább a veszteséges progresszív ideológiával átitatott kacatot, mint hogy csak egy kicsit is elvi álláspontot foglaljanak el, veszélyeztetve karrierjüket, dollármillióikat és társadalmi pozíciójukat.

További Vélemény híreink

Botrányt robbantott ki a fekete Kleopátra Egyiptomban

Sorolhatnánk vég nélkül az önmagukat tönkretevő nyugati cégek nevét. A radikális meleg- és faji propagandát a gyerekek torkán lenyomni kívánó Disney-t, amelynek a részvényei az LMBTQ-hadjárat kezdetén 140 dollárról leestek a mai 98-ra. Vagy a hazánkban is vidáman érzékenyítő Unilever cég, amelynek honlapján máig olvasható, hogy a Black Lives Matter mozgalom „a társadalmunkban tapasztalható megosztottságra és igazságtalanságokra is rávilágított”. Rá, égő üzletekkel és lángoló autókkal.

Mindennek az abszurdumnak a közös nevezője, hogy az egész egy hatalmas nagy hazugság. Nem is abban az értelemben, hogy egy kis extraprofit reményében jól átverjük a fogyasztókat. A rémisztő az, hogy mintha ezeknek a cégeknek már nem is a profit lenne fontos, hanem az, hogy minél több és minél durvább hazugságot adjanak el.

A nagy világcégek eleinte csak önérdekből, később erkölcsi konformizmusból kezdték majmolni a társadalmi trendeket, mára viszont oda jutottak, hogy a radikális baloldali aktivistákkal teletömködött marketingosztály irányítja a céget. Nem az üzleti kérdésekben kompetens topmenedzsment, hanem a propagandarészleg. Ők szabják meg, hogy a cégeknek milyen etnikai, szexuális, vallási stb. kritériumoknak kell megfelelniük. Egy szavukba kerül akár a legbefolyásosabb vagy a legnagyobb érdemekkel rendelkező vezető eltávolítása, és nincs fellebbezés.

Sajnos ugyanez az elv érvényesül a politikában is, ahol a nyugati baloldali sajtó de facto marketingosztálya lett a politikai életnek. Persze mondjuk egy Der Spiegelt vagy The Guardiant elnézve az, hogy „sajtó”, csak egy archaikus túlélő kifejezés, ezeket a termékeket helyesen inkább információs csapdának kéne nevezni. Akik ott dolgoznak, sem újságírók, hanem egy globális hálózat érdekeit és ízlését kiszolgáló politikai aktivisták. Ők határozzák meg, mit szabad és mit nem a politikai életben megvalósítani, ők döntik el, hogy mik azok az értékek és témák, amelyekkel a szavazatokért versengő politikai pártok kiállhatnak a polgárok elé. És egy pillanatra se kételkedjünk abban, hogy a politikusokat, sőt kormányokat a teljesítményüktől függetlenül, a társadalom érdekeit is ignorálva megbuktathatják, és meg is buktatják.

Visszatérve az üzleti világra, az egyetlen módja annak, hogy mégis versenyképesek maradjanak ezek az önmaguk hazugságába gabalyodott cégek, az, ha kényszerítik a többit is arra, hogy így cselekedjenek. Más szóval kartelleket formálnak, és támadják mindazokat, akik „tisztességtelen” előnyt szeretnének szerezni velük szemben azzal, hogy pusztán jó termékkel, józan észen alapuló üzleti stratégiával szeretnének versenyezni a piacon. Ennek a rendszernek Amerikában már neve is van: ESG (environmental, social and governance), azaz „környezetvédelmi, szociális és irányítás”, ami nem más, mint a radikális baloldali dogmáknak alávetett üzleti szféra kartellje.

Nehéz megmondani, meddig lehet még fenntartani egy olyan üzleti modellt, amelyben a képzettség helyett az épp soros áldozatcsoport kvótái szerint kényszerülnek toborozni, ahol az előmenetelt a propagandaosztály által diktált dogmákhoz való lelkes viszonyulás határozza meg, nem a kompetencia. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ez nem mehet így örökké. Ha ahhoz a logikához akarnak igazodni, miszerint ha egy hazugságot elégszer elismételnek, igazság lesz belőle, hosszú távon a sikerük is majd egyenes arányosan viszonyulhat ahhoz a számhoz, ahány Lenin-kötet díszeleg ma könyvespolcainkon.

A szerző a Hungary Today főszerkesztője