Nincs világvége végítélet nélkül

A világ már csak ilyen: a hozzátartozóink és a történeteink felett nem rendelkezhetünk – olvasható a sommás megállapítás Majoros Sándor Rézeleje című, nagy ívű, több történelmi korszakot is átfogó családregényének negyedik fejezetében.

A bácskossuthfalvai születésű szerző regénye most is az általa szinte már szabványosított időmetszetet használja: a II. világháborútól az 1968-as esztendőig terjedő időszakot követi nyomon. Vagyis akár egyetért regénye narrátorának kijelentésével, akár nem, annyi biztos, hogy ha nem is rendelkezhet a történetei felett, annyit legalább megtehet, hogy azokat immár vissza-visszatérő elkötelezettséggel a trianoni határokon túlra került bácskai tájak viszontagságaiból meríti, s ezenközben most is ugyanazt az idősávot érzi a magáénak, amelyet Az eperfa nyolcadik gyökere című nem akármilyen, hanem éppen a saját családja múltját kutató családregényében is átlelkesített már számunkra. A Rézeleje című regényében megjelenő, meg nem nevezett bácskai falu történéseit azért is izgalmas éppen a nemzeti összetartozás napján szemügyre venni, mert ez a nagyszerű regény a magyarság önmagára csodálkozásának élményét nagyon izgalmas nézőpontváltásokkal tudja gazdagítani. Az 1956-ban Bácskossuthfalván – korábbi nevén: Ómoravicán – született Majoros Sándor számára ez az időszak nyilván alapvető fontosságú, szemléletformáló időszak, amelyből nem véletlenül merít ihletet újra meg újra.

Minden ugyanaz, de valahogy mégis más

Nekünk, anyaországi olvasóknak viszont megint csak szemléletformálóan izgalmas arra rácsodálkozni, hogy a Trianonban tőlünk jórészt elszakított Bácska a jugoszláv világba szakadva, részben óhatatlanul is az ottani szerb többséggel együvé tartozva mennyire hasonló, de mégis más fókusszal figyelte alulnézetből – egyrészt vidékről, másrészt egy kicsi falu mikrovilágából kitekintve – nagyjából ugyanazokat a Kelet-Európa háború utáni mindennapjait megmérgező kommunista időket. Tarantino filmjében, a Ponyvaregényben Vincent Vega karakterét alakítva John Travolta jellemzi a maga keresetlen módján Európa másságát Amerikához képest azzal, hogy a „kis különbségek” az igazán érdekesek a két térség között. „Ugyanaz a szar van ott is, de azért valahogyan kicsit más” – mondja Vincent Vega, s ezzel akaratlanul is híven fejezi ki mindazt, amit a magyar Rákosi-korhoz és Kádár-korhoz képest a titói Jugoszláviában élő magyarokkal megesett.

A kommunista vezetők személyi kultusza ott is ugyanúgy a mindennapok része volt, ahogy máshol is Kelet-Európában, azzal a különbséggel, hogy a titói Jugoszláviában Sztálin halála sem vetett véget a „Marsall” kritikátlan ünneplésének.

Legfőbb állami vezetőnk a rá jellemző önzetlenséggel azt mondta: nem igazság, hogy a születésnapján az egész ország egyedül őt ünnepli, legyen ez a nap az egész ifjúságé. Mi persze szót fogadtunk, és bár legbelül azért mindannyian tisztában voltunk azzal, hogy május 25-e nem az ifjúság napja, hanem a Marsallé, mégis úgy tettünk, mintha az előbbit ünnepelnénk, de úgy, hogy az utóbbinak kívánunk hosszú, egészséges és boldog életet

– jellemzi a kommunista éra a keleti blokk nagyon sok országából jól ismert álszerény tempóját Majoros.

A bajszos Dzsugasvili várva várt halála

Az ebben a regényben ábrázolt Bácska ugyan „távol került a történelem sodorvonalától”, de olyan történések, mint a „bajszos Dzsugasvilinek várva várt halála”, azért nyomott hagyott ezen a világon is. Hogy milyet? Ne legyenek illúzióink, ahogy Majorosnak sincsenek, s a múltat illetően sem voltak. De, dicséretére legyen mondva, ezt a reményvesztettséget legalább élvezetesen szarkasztikus humorral tudja elénk tárni.

„Véget értek azok a bornírt, túlkapásos idők, amelyek során ítélet nélkül vetették börtönbe a gyanús alakokat. Most már joggal reménykedhettünk abban, hogy törvényesen is elítélik őket”

– jellemzi a Sztálin halálát követő megtisztulást gyilkos iróniával a szerző. A szovjet blokk országaihoz képest kissé más utat járó Jugoszlávia mássága azonban azért így is megjelenik: a regény arra is kitér, milyen is volt ez a Nyugattal szorosabb viszony ápoló, a szovjet propaganda szerint az imperializmus láncos kutyájaként tevékenykedő titói rendszer.

A mi büszke, szocialista államunk egyre nyíltabban kokettált a kapitalista Nyugattal, s ennek keretében a Vatikánnal is igyekezett minél szolidabb viszonyt kialakítani. A párt a tagjainak következetesen megtiltotta, hogy olyan reakciós helyeket látogassanak, mint a templom, de nem dózeroltatta le egyiket sem

– olvasható ennek a szabadabb világnak a nem túl fennkölt jellemzése.

Még Hippokratészből is partizánt faragnak

A Rézeleje ezzel együtt telis-tele van az alkalmatlan, egymással szánalmasan csip-csup ügyek miatt viszálykodó kommunista káderekkel, akiknek az ügyletei, egymással szemben tett feljelentései hű képét adják ugyanannak a hozzánk képest csak kicsit máshogyan ótvaros pártoskodásnak, mint amelyeket mi is jól ismerünk a saját múltunkból.

A szöveg narrátora Beretvás Gyulus, aki nagybátyjának és apjának az üzelmeiről leplezetlen kritikával számol be nekünk – látszólag egy gyermekien naiv, de valójában nagyon is rafinált történetmesélést folytatva. A „bornírt, túlkapásos idők” egyik leginkább abszurd aknamunkája az ő előadásában a történetszál, amelyben Mihajlovicsot, a partizán múltú képzetlen patikust Csúti Pista, a párttitkár egy viszonzatlan szerelem miatt feldúlva azzal a váddal viteti el, hogy a gyógyszertár előtt álló Hippokratész-szoborból olyan népfelszabadító harcost fabrikált, aki a szovjet Zsukov marsallt formázta. Miután Csúti Pista látszólag célt ért, hamarosan őt is elviszik, de őt már azért, mert az állítólagos Zsukov-szobrot ő pedig vélhetően azért rombolta le, mert fölfedezte a derékszíjába karcolt halvány jelmondatot:

„Halál a fasizmusra, szabadság a népnek!”

Képtelen és eszement vádaskodás ez az egész, de Majoros Sándor regénye ezt a kicsinyes áskálódást és pozícióharcot már egyfajta adottságként veszi tudomásul: esze ágában sincs jó színben feltüntetni a kommunista idők gyülevész funkcionáriusait, de a regényét már nem valamiféle történelmi igazságtétel hevülete járja át.

Elbűvöl a whisky, de megteszi helyette a pálinka

Egyszerűen azt mutatja meg, hogy ezekben a vészterhes időkben is élni kellett és élni lehetett valahogyan. Ha nem az állítólagos – és soha nem volt – szocialista embertípust eszményítve, hát akkor az amerikai filmekből ellesett idétlen viselkedési mintákat majmolva. S az amerikai filmekben rendre feltűnő whisky kitüntetett szerepével a lejáratástól a hazai égetett szeszt, a pálinkát is megmentve. Amit a falu Arany Dézsa nevű kocsmája pedig majdhogynem sikeresen vitt véghez a maga söntéspultjával, s az azon ékeskedő, egy időre rendkívül divatossá váló sörcsappal.

A Rézeleje története 1944 októberében indul: akkor, amikor az országhatárok „a maguk megszokott formájában nem léteztek”. Aztán pedig olyannyira létezővé váltak, hogy Trianon öröksége még olyat is a magyarságára eszméltetett, akinek saját származása egy ideig inkább csak érdekes színfoltot jelentett.

Az egyik falubeli, a Kolejsznyikov pálinkafőzdéjéből szinte kitakaríthatatlan Kondai még hároméves katonaidejének közepe táján hallgatta meg a napiparancsot, amit az ügyeletes tiszt olvasott fel. Jelentkezésre szólítva fel azokat, akiknek Magyarországon van rokona.

„Kondainak egy távoli hozzátartozója ott élt a határ túlsó oldalán, tőlünk északra, gyalogosan egy-két napi járásra. Sosem találkozott vele, csak a szüleitől tudta, hogy létezik ez a rokonság, ami az 1786-os újratelepítésre nyúlt vissza. Kondai ősei akkor felkerekedtek, hogy a török időkben elnéptelenedett bácskai síkságon megleljék a boldogságukat, és búcsút intve a helyben maradt hozzátartozóiknak, nekivágtak az ismeretlennek. A legvadabb rémálmukban sem gondolták volna, hogy egyszer egy mesterségesen megrajzolt országhatár jelenik meg köztük és a helyben maradók között. Szóval Kondainak eszébe jutott ezt a történet, és magasra tartva a kezét, jelentkezett. Hat év múlva szabadult” – áll a felkavaró történet a regény negyedik fejezetében, hogy egy percig se feledjük, a kommunista önkény és a nacionalista kirekesztő politika mennyire természetesen meg tudott férni egymással a „Marsall” délszláv világában. Ahonnan nézve mindig minden kicsit más: a magyar forradalom 1956-ban Titóék számára nem a forradalom antikommunista példázata miatt félelmetes, hanem a Magyarországon végigcsörömpölő szovjet tankok miatt. Az ugyanis hidegen hagyta őket, hogy „a magyarok ott, a messzi északon megostromolták a saját rádiójukat”. Az viszont már sokkal inkább izgatta őket, hogy

a határ túlsó oldalán ott az a rengeteg szovjet tank”, s így „semekkora gondot nem okoz nekik meglódulni dél felé, és csakúgy, mint negyvennégy őszén, ismét felszabadítani minket.

Szkopjéban reng a föld, Bácskában sikkasztanak

Az 1963-as szkopjei földrengés a Macedóniába száműzött, de onnan titkon visszatérő Csúti Pistán és élete párján, az Arany Dézsában bárkit megkopasztani képes szerencsejátékoson, a félig macedón, félig albán Jagoda nénin keresztül is jelen van a falu életében – de nem is akárhogyan. Jagoda néni szerencsejátékkal összegyűjtött vagyonát hiába próbálják Kolejsznyikov pálinkafőzdéjének adományaként eljuttatni Szkopjéba, Birkási, a párttitkár a mesés vagyont gondosan elsikkasztja, az összeggel nála eljáró Csúti Janit viszont cserébe tartalékos századossá lépteti elő.

Az 1967-es arab–izraeli hatnapos háború nem távoli világpolitikai forrongás, hanem a Sínai-félszigeten állomásozó jugoszláv békefenntartó csapatok miatt a bácskai magyarok életére is befolyást gyakorló fennforgás, amely Kolejsznyikov fogadott fia, Károly miatt, s legfőképpen az általa háborús szuvenírként hazajuttatott misztikus hieroglifákkal telerótt tábla miatt mindent fenekestül felforgat közöttük.

Az 1968-as párizsi diáklázadások nyomán Belgrádban is zavargásokat kezdenek az egyetemisták, de Tito a nyugati politikusokkal ellentétben „ezt briliáns módon elrendezte”, kifejtve, hogy az egyetemistáknak igazuk van, ha változást követelnek, „mert az igazi szocialista ember mindig ezt az utat járja”, s ezzel ki is fogta a szelet a lázadók vitorlájából.

Ezek a történelmi emlékképek az anyaországi magyar olvasóknak a bácskai magyarok nézőpontja miatt érdekesek igazán: mert ebben a látásmódban egyrészt önmagukra ismerhetnek, másrészt a Balkán szláv világának a viharos szenvedélyeivel is szembesülhetnek.

Sörösdézsában fürdeni vagy cefretóba szédülni

Majoros regénye is tele van kedvesen hóbortos figurákkal – akárha Menzel Sörgyári capricciójának hrabali figuráit látnánk, mint megannyi Pepin bácsit, akik közül itt éppen valaki, mondjuk Harmonikás Cáné vagy Gyantás sekrestyés képében áll elénk.

De ha már közép-európai polgárokként ennyire otthonosan mozgunk az alattunk és felettünk hullámzó északi vagy déli szláv tengerben, akkor arra is felfigyelhetünk Majoros Sándor regényének hamisítatlanul eredeti humorán keresztül, hogy ez mennyire nem Menzel, hanem mennyivel inkább Kusturica filmjeinek sírva vigadó derűje.

Ami nem is csoda, hiszen a bácskai magyarok humorérzékét nem a fanyar cseh derű, hanem a szenvedélyes szerb vigasság formálhatta: vélhetően a cseh kommunista funkcionáriusoknál legalább ugyanannyi Zrbrojovkát helyeztek ki, mint amennyi Luger a szerb párttagoknak dukált, de azt valahogyan életszerűbb szerb környezetben elképzelni Majoros leírásai nyomán, hogy a bácskai „pártesküvőkön” a rokonságban sereglő funkcionáriusok a zsebükből előkerülő pisztolyokkal valóságos sortüzeket lőttek a levegőbe.

Igen, a Rézeleje már csak azért is markánsan különbözik a Sörgyári capricciótól, mert ebben nem az a természetes, hogy egy szépasszony sörben fürdik, hanem inkább az, hogy egy részegen leskelődő alak a cefretóba szédeleg. A Balkán bizony mélyebb és felkavaróbb. Amiként a cefretó is jóval mélyebb egy sörösdézsánál. De aki ott megél, még a Sínai-félszigetről, a hatnapos háború sivatagi poklából is gond nélkül hazatér – ahogy a regény is tanúsítja.

Az egymás ellen bármikor összeszövetkező, szenvedélyesen pártoskodó figurákban többé-kevésbé mindig ott motoszkál a Balkán szelleme, s így a szenvedélyek bácskai végjátéka is tipikusan szertelen kifejletbe torkollik.

Ikarosz hátán nyargal a pusztulás egyiptomi istene

Egy valós történelmi – mi több, kozmikus – esemény, az Ikarosz kisbolygó 1968 nyarára jósolt Föld közelébe érése miatt érzett félelem, kiegészülve a Károly által a Sínai-félszigetről hazahozott misztikus macanatáblán olvasható végpusztulás hírével, egy utolsó nagy felbolydulásba hajszolja a falu népét: a világvége ellen küzdők és a kommunisták által felkarolt világvégét áhítók egy macanatáblán lefolytatott sorsdöntő játékkal igyekeznek megakadályozni az egyiptomi Széth, a pusztítás istene által elhozott világvégét, amely az Ikaros kisbolygó képében csapna le a földre.

A Balkán összes szenvedélye egy tűzvész képében lobban fel a regény végén, de ez akkora értelmetlen kárt okoz, hogy a pusztulásra ítélt házakkal együtt mintha a pártosodás is elégne. Ami mind semmi ahhoz képest, hogy a végpusztulás végveszélye ellenére is a regény végére lassan elcsattanni készül Beretvás Gyulus, a regény narrátora és Nagy Pista kisebbik lánya, Marika között.

Aki már csak azért is érdemes lehet a szemünkben élete első csókjára, mert a Föld felé száguldó kisbolygó becsapódásának esélyeit mérlegelve ő az, aki ki tudja mondani azt a csodaszép gondolatot, hogy könnyen lehet: itt bizony „nem világvége lesz, hanem földszabadulás”.

Majoros Sándornak ebben a regényben is elképesztően szórakoztató felszabadító és földszabadító történetei vannak tehát, s jóízű anekdotázással most még sorra-rendre fel lehetne hozni a történelembe belefolyó, ügyefogyott vagy bővérű figuráinak összes szórakoztató sorsfordulatát.

Majoros azonban nemcsak kiváló történetmesélő, hanem az írói mesterség dolgában is rendkívül felkészült, bravúros megoldásokat alkalmazó szerző. Külön elemzést érdemelne, miért indítja a regényét egy nem történetet mesélő, hanem az egyenruha viselése okozta átalakulásokról szóló elvont elmélkedéssel. S azt is külön kellene méltatni, hogy a regény narrátoraként hogyan helyezi a mindentudó elbeszélő pozíciójába Beretvás Gyulust, a Csútiak zabigyerekét, aki nemcsak a törvényen kívüli születése miatt lett Beretvás, hanem azért sem méltó a nagyon is zűrös alakoknak számító Csútiak közé sorolni magát, mert nem örökölte azok legendás képességét, mellyel ő is úgy tudná szelni a kenyeret, hogy abból egyetlen morzsa le ne hulljon.

Világvége helyett földszabadulás is jöhet

A gyerek személyében megjelenő narrátor általában egyfajta naivitást hordoz magában, de Majoros regényének elbeszélője nem ilyen. Egyrészt bele is keveredik a korának megfelelő helyzetekbe, másrészt azonban oldalak százain keresztül valamiféle kivételes tudással is tüntet, amellyel felvértezve tökéletesen át tud látni saját családjának jellemhibáin és a történelem útvesztőiben is mindig eligazodik.

Nála meglepőbb, mert sehonnan sem magyarázható bölcsességgel csak az a Kolejsznyikov rukkol elő, aki annak idején is egy okos kéréssel hozta magát helyzetbe a faluban. Amikor a szörnyű háborús sebesülése miatti kárpótlás lehetősége felmerült, azt mondta: nem kell neki a hadinyugdíj, adjanak neki inkább pálinkafőzési engedélyt.

A regény végén azonban még ennél is ragyogóbb felismeréssel hozza lendületbe a világvége elleni mancalajátékra készülők csapatát – élén fogadott fiával, a Sínai-félszigetről bravúrosan hazavergődött katonával.

Nem kell ezt a meccset lejátszani, fiam, elég, ha kijelentjük, hogy képesek vagyunk rá. A politikában elég, ha elköteleződünk, és ezt ország-világ előtt kihirdetjük. Cselekedni ezután már nem is kell

– mondja Kolejsznyikov, hogy ezzel is egy újabb esélyt adjon a földszabadulásra.

Elég, ha kijelentjük: képesek vagyunk rá

A maga részéről is megtámogatva István atya igazságát, aki szerint a világ pusztulásától már csak azért sem kell félni, mert világvége nem lehet végítélet nélkül.

A „földszabadulás” mindezek után a Bácskában is szerencsésen megtörtént – és ez ma már történelem. A regényben szereplő bácskai magyarokat erősen megrettentő Ikarosz kisbolygó 1968-ban csak kozmikus értelemben járt hozzánk közel.

De ez az esztendő, ahogy az Majoros Sándor történelmi tablóképeinél már megszokott, valamit mégis lezár. A többi már Marika dolga. Neki kell abban ügyesen eljárnia, hogy az első csókjára már ne kelljen sokat várnia.

Borítókép: Majoros Sándor (Fotó: Facebook)

A szerző a Kultúrnemzet, a Mediaworks kulturális divíziója vezetője