Nem csitul az országos szivárványpad-háború, a napokban Kecskeméten festettek át néhányat, helyesen. Az átmázolásokkal kapcsolatban nem maradhattak csendben a baloldal olyan nagy teoretikusai, mint Balavány György, a 24.hu publicistája és más neves tollnokok sem, akik azt próbálják bemesélni nekünk, hogy a szivárványos pad és a zászló a szolidaritást, az elfogadást és efféle értékeket jelenít meg. Kifejtik továbbá, hogy akik pedig átfestik a padot, kukába dobják a zászlót, azokat homo- és ki tudja, milyen fóbia sújtja.
Ez utóbbi feltevés talán így is van, csakhogy sok jobboldali ember ebben az országban annak ellenére egyet tud érteni ezekkel az akciókkal, hogy nem küzdenek, nem küzdünk ezekkel az előítéletekkel. A szivárványos zászló ugyanis mára nem a baloldali publicisták fentebb felsorolt magasztos értékeit jelenítik meg számunkra, hanem az egy valóságtól elrugaszkodott, beteg, kirekesztő és agresszív ideológia jelképe lett.
Engem személy szerint hidegen hagy, ha egy férfi nőnek öltözik, de unom, hogy letagadják az LMBTQ-mozgalom hívei és szakértői: emögött szexuális motiváció áll. Az a transznemű, aki egy színpadon úgynevezett drag queenként vonaglik, táncol és esetleg énekel, szexuális értelemben (is) szeretne tetszeni a közönségének. Ezért probléma, hogy a transzközösség aktívan próbálja bevonni a gyermekeket egy olyan cselekedetbe, ami akár jó bulinak, szereplési lehetőségnek, performansznak tűnhet számukra, ám amelynek mégis van szexuális töltete. Ezért probléma, hogy a The New York Times ünnepli a „drag gyerekeket” vagy hogy óvodákban drag queenek olvasnak mesét, és már ilyen tematikájú nyári táborokat is szerveznek Észak-Amerikában. Minderre persze legyinthetnek ismét az LMBTQ-hívők, hogy ugyan, messze van, de a globalizáció miatt ezek a jelenségek a korábbi évtizedekhez képest fénysebességgel terjednek. LMBTQ-mesekönyvek évek óta vannak magyar nyelven, ha nem lenne törvényi szabályozás, már bizonyára be is mutatták volna őket valamelyik óvodában.
Egy másik fontos problémahalmaz szintén ehhez a témakörhöz kapcsolódik: a szivárványos genderideológia jegyében az utóbbi két évtizedben szerte a világon – de különösen Nyugaton – elterjedtek a nemváltó klinikák, ahol a testükkel elégedetlen, problémás kamaszokat tömegével diagnosztizálják nemi diszfóriával, és a nemváltás felé terelik őket. A baloldal előszeretettel viszi félre a vitát az „óvodások átoperálásának” nem létező jelenségével, de a helyzet az, hogy több olyan eset is előfordult, amikor 12-13 éves gyermekeket csonkítottak meg ezeken a klinikákon.
Nem egy „kis” hormonkezelésről beszélünk, ott van például Chloe Cole esete, akinek 13 évesen mindkét egészséges mellét leoperálták az LMBTQ-ideológiától elvakított orvosok. Mire a lány nagykorú lett, pert indított ellenük. A nemváltó klinikák pácienseinek egy része persze örülni fog új identitásának, de egy igen jelentős részük helyrehozhatatlan testi és lelki károkat szenved. Erre számos példa van, talán a leghíresebb a brit Tavistock Klinika, amely ellen százas, ezres nagyságrendben indulnak a perek, miután a szivárványos ideológia jegyében gyermekeket csonkítottak.
További igen súlyos probléma, hogy az LMBTQ-mozgalom számos nagy formátumúnak tartott teoretikusa, mint Gayle S. Rubin, Judith Butler vagy Patrick Califia elfogadhatónak vagy támogathatónak tart olyan riasztó jelenségeket, mint a pedofília vagy a vérfertőzés. Ebből következik-e, hogy az LMBTQ-emberek pedofilok? Egyértelműen nem. Csak ne csodálkozzanak, ha a jelképükre valaki dühödten reagál a mögöttes gondolatok miatt.
A szivárványos mozgalom mára összenőtt számos más liberális, progresszív mozgalommal, például a Black Lives Matter (BLM) nevezetűvel. Nehéz olyan BLM- vagy szivárványos felvonulást találni az Egyesült Államokban, amelyen a két mozgalom zászlója ne lenne egyszerre jelen. A BLM célkitűzése a színes bőrűek helyzetének általános javítása, jogaikért való küzdelem – lenne.
Ehhez képest a mozgalom egyből egy olyan „hőst” választott magának, mint a rendőri erőszak áldozatává vált George Floyd. A férfit élete során kilenc alkalommal tartóztatták le, összesen nyolc évet és nyolc hónapot töltött börtönben lopások, betöréses rablás és droggal kapcsolatos bűncselekmények miatt. Ma köztéri szobrai vannak. A BLM-mozgalom vezetői az elmúlt években dollármilliomossá váltak, miközben elszabadították az indulatokat az észak-amerikai színes bőrű közösségen belül, akiknek a helyzete semmivel sem lett jobb. A BLM egyik célja az lenne, hogy visszaszorítsa azt az előítéleteken alapuló jelenséget, amikor valakit a bőrszíne és nem az érdemei alapján ítélnek meg. Ehhez képest a mozgalom azt próbálja elérni – úgy tűnik, sikerrel –, hogy stigmatizálja a fehéreket, akiknek a bőrszínét lassanként a gonoszság szinonimájává formálják a közbeszédben.
A szivárványos zászló mára összeért a woke-mozgalommal és az eltörlés kultúrájával. Bárki, aki ehhez hasonló cikket írna Nyugat-Európában és Észak-Amerikában, számíthatna a megbélyegzésre, szakmai és magánéletének ellehetetlenítésére, halálos fenyegetésekre.
Mindezeken felül még részletesen szót lehetne ejteni az olyan elvadult jelenségekről, mint a névmások öntörvényű használata a nyugati világban; a vitakultúra eltörlése az egyetemekről a genderideológia jegyében; az áldozati kultúra propagálása; a problémákra rámutató professzorok és egyetemi tanárok „fasisztának” bélyegzése és ellehetetlenítése; az iskolákban tananyaggá emelt LMBTQ-ideológia oktatása, egyes esetekben a szülők tudta nélkül; és más egyéb riasztó dolgokról.
Végezetül ide kívánkozik, hogy ezt a nyugati társadalmon végigsöprő forgószelet felkarolta a politikai elit és a profitorientált óriáscégek is. Egyikük sem az emberközpontúságáról híres. Akkor vajon miért? Innen Magyarországról nézve nagyon úgy tűnik, hogy amíg az átlagpolgárok azzal vannak elfoglalva, hogy szerintük ki(k) nem tartják tiszteletben a „jogaikat”; vagy ki(k) nem igazodnak ahhoz, hogy az adott személyt többes szám harmadik személyben kellene megszólítani (névmások); vagy ki(k) nem tartják tiszteletben az identitását, amely szerint ő egy utcai lámpa és lumenszexuális; szóval ameddig ezzel van elfoglalva a többség, addig sem foglalkoznak az emelkedő albérletárakkal, az inflációval, vagy hogy éppen melyik harácsolástól bedőlt bank vagy multicég kap felfoghatatlan összegeket „állami mentőcsomag” címén.
Mára a szivárványos zászló messze nem az LMBTQ-közösség fóbiák és gyűlölet ellen folytatott harcának a jelképe, hanem egy olyan hurrikáné, amely felforgatja az általunk ismert és elfogadott világot, és olyan alternatív szabályokat kényszerít mindannyiunkra lépésről lépésre, amelyek a korábbi évszázadokban legfeljebb egy disztópikus pamfletbe illettek volna bele. (Lásd: Loretta-jelenet a Brian élete című filmben). Éppen ezért sokan gondoljuk úgy, hogy köszönjük, de nem kérünk a szivárványos jelképből. Ha valaki ki akarja tenni az erkélyére vagy a pólójára, tegye. A szólásszabadság érték. De ennek a jelképnek semmi keresnivalója nincs középületeken vagy padokon.
Borítókép: Szivárványos pad (Fotó forrása: Facebook)
