Nem csitul az országos szivárványpad-háború, a napokban Kecskeméten festettek át néhányat, helyesen. Az átmázolásokkal kapcsolatban nem maradhattak csendben a baloldal olyan nagy teoretikusai, mint Balavány György, a 24.hu publicistája és más neves tollnokok sem, akik azt próbálják bemesélni nekünk, hogy a szivárványos pad és a zászló a szolidaritást, az elfogadást és efféle értékeket jelenít meg. Kifejtik továbbá, hogy akik pedig átfestik a padot, kukába dobják a zászlót, azokat homo- és ki tudja, milyen fóbia sújtja.

Engem személy szerint hidegen hagy, ha egy férfi nőnek öltözik, de unom, hogy letagadják az LMBTQ-mozgalom hívei és szakértői: emögött szexuális motiváció áll. Az a transznemű, aki egy színpadon úgynevezett drag queenként vonaglik, táncol és esetleg énekel, szexuális értelemben (is) szeretne tetszeni a közönségének. Ezért probléma, hogy a transzközösség aktívan próbálja bevonni a gyermekeket egy olyan cselekedetbe, ami akár jó bulinak, szereplési lehetőségnek, performansznak tűnhet számukra, ám amelynek mégis van szexuális töltete. Ezért probléma, hogy a The New York Times ünnepli a „drag gyerekeket” vagy hogy óvodákban drag queenek olvasnak mesét, és már ilyen tematikájú nyári táborokat is szerveznek Észak-Amerikában. Minderre persze legyinthetnek ismét az LMBTQ-hívők, hogy ugyan, messze van, de a globalizáció miatt ezek a jelenségek a korábbi évtizedekhez képest fénysebességgel terjednek. LMBTQ-mesekönyvek évek óta vannak magyar nyelven, ha nem lenne törvényi szabályozás, már bizonyára be is mutatták volna őket valamelyik óvodában.

Egy másik fontos problémahalmaz szintén ehhez a témakörhöz kapcsolódik: a szivárványos genderideológia jegyében az utóbbi két évtizedben szerte a világon – de különösen Nyugaton – elterjedtek a nemváltó klinikák, ahol a testükkel elégedetlen, problémás kamaszokat tömegével diagnosztizálják nemi diszfóriával, és a nemváltás felé terelik őket. A baloldal előszeretettel viszi félre a vitát az „óvodások átoperálásának” nem létező jelenségével, de a helyzet az, hogy több olyan eset is előfordult, amikor 12-13 éves gyermekeket csonkítottak meg ezeken a klinikákon.

További igen súlyos probléma, hogy az LMBTQ-mozgalom számos nagy formátumúnak tartott teoretikusa, mint Gayle S. Rubin, Judith Butler vagy Patrick Califia elfogadhatónak vagy támogathatónak tart olyan riasztó jelenségeket, mint a pedofília vagy a vérfertőzés. Ebből következik-e, hogy az LMBTQ-emberek pedofilok? Egyértelműen nem. Csak ne csodálkozzanak, ha a jelképükre valaki dühödten reagál a mögöttes gondolatok miatt.
A szivárványos mozgalom mára összenőtt számos más liberális, progresszív mozgalommal, például a Black Lives Matter (BLM) nevezetűvel. Nehéz olyan BLM- vagy szivárványos felvonulást találni az Egyesült Államokban, amelyen a két mozgalom zászlója ne lenne egyszerre jelen. A BLM célkitűzése a színes bőrűek helyzetének általános javítása, jogaikért való küzdelem – lenne. 

Ehhez képest a mozgalom egyből egy olyan „hőst” választott magának, mint a rendőri erőszak áldozatává vált George Floyd. A férfit élete során kilenc alkalommal tartóztatták le, összesen nyolc évet és nyolc hónapot töltött börtönben lopások, betöréses rablás és droggal kapcsolatos bűncselekmények miatt. Ma köztéri szobrai vannak. A BLM-mozgalom vezetői az elmúlt években dollármilliomossá váltak, miközben elszabadították az indulatokat az észak-amerikai színes bőrű közösségen belül, akiknek a helyzete semmivel sem lett jobb. A BLM egyik célja az lenne, hogy visszaszorítsa azt az előítéleteken alapuló jelenséget, amikor valakit a bőrszíne és nem az érdemei alapján ítélnek meg. Ehhez képest a mozgalom azt próbálja elérni – úgy tűnik, sikerrel –, hogy stigmatizálja a fehéreket, akiknek a bőrszínét lassanként a gonoszság szinonimájává formálják a közbeszédben.

Mindezeken felül még részletesen szót lehetne ejteni az olyan elvadult jelenségekről, mint a névmások öntörvényű használata a nyugati világban; a vitakultúra eltörlése az egyetemekről a genderideológia jegyében; az áldozati kultúra propagálása; a problémákra rámutató professzorok és egyetemi tanárok „fasisztának” bélyegzése és ellehetetlenítése; az iskolákban tananyaggá emelt LMBTQ-ideológia oktatása, egyes esetekben a szülők tudta nélkül; és más egyéb riasztó dolgokról.

Végezetül ide kívánkozik, hogy ezt a nyugati társadalmon végigsöprő forgószelet felkarolta a politikai elit és a profitorientált óriás­cégek is. Egyikük sem az emberközpontúságáról híres. Akkor vajon miért? Innen Magyarországról nézve nagyon úgy tűnik, hogy amíg az átlagpolgárok azzal vannak elfoglalva, hogy szerintük ki(k) nem tartják tiszteletben a „jogaikat”; vagy ki(k) nem igazodnak ahhoz, hogy az adott személyt többes szám harmadik személyben kellene megszólítani (névmások); vagy ki(k) nem tartják tiszteletben az identitását, amely szerint ő egy utcai lámpa és lumenszexuális; szóval ameddig ezzel van elfoglalva a többség, addig sem foglalkoznak az emelkedő albérlet­árakkal, az inflációval, vagy hogy éppen melyik harácsolástól bedőlt bank vagy multicég kap felfoghatatlan összegeket „állami mentőcsomag” címén.

Mára a szivárványos zászló messze nem az LMBTQ-közösség fóbiák és gyűlölet ellen folytatott harcának a jelképe, hanem egy olyan hurrikáné, amely felforgatja az általunk ismert és elfogadott világot, és olyan alternatív szabályokat kényszerít mindannyiunkra lépésről lépésre, amelyek a korábbi évszázadokban legfeljebb egy disztópikus pamfletbe illettek volna bele. (Lásd: Loretta-jelenet a Brian élete című filmben). Éppen ezért sokan gondoljuk úgy, hogy köszönjük, de nem kérünk a szivárványos jelképből. Ha valaki ki akarja tenni az erkélyére vagy a pólójára, tegye. A szólásszabadság érték. De ennek a jelképnek semmi keresnivalója nincs középületeken vagy padokon.

Borítókép: Szivárványos pad (Fotó forrása: Facebook)